szerelem címkéhez tartozó bejegyzések

A mechanika alaptörvényei

I-II.
(tehetetlenség és dinamika)

mégsem lehet késő bármeddig is tartott
lesz-e így értelme ki tudja ki látta
hogyan vigyázhatnék még rád és magamra
csak sodor azóta minden egy irányba

egy pillanat elég és már túl közel vagy
idegen test mégis egy darab belőlem
futok és fuss ha tudsz látod úgysem számít
hogy utánam rohansz velem vagy előlem

 

III.
(hatás-ellenhatás)

az ujjaim és hátadon az izmok
mintha szétnyíló ívet fogna át
ahogyan simítom megfeszül elernyed
kirajzolva a gerinc vonalát

bánthatnálak is ha azt akarnám
de csak az én kezem lenne így merő seb
nem félek most hogy megadtad magad
kimondani végre te vagy az erősebb

 

IV.
(az erőhatások függetlensége)

nem is a távolság vagy az idő fontos
egyetlen pont csak a végén ez marad
a csípőd az enyémmel hogyan illik össze
és az épp miattad megtalált szavak

a saját erőm csap sokszorozva vissza
hogy várnék bármit hisz ez sem kevés
nézni hogy hirtelen együtt mozdul minden
nem hit vagy ígéret csak felismerés

 

(megjelent a Bárka 2018/5. számában)

Reklámok

Búcsú helyett

egy arc lefedve négy tenyérrel
takarni csak mit meg se tettünk
mit kezdenél egy más idővel
te nem sem én ki dönt helyettünk

perc volt csak épp vagy emberélet
megnyílik lásd a föld utánunk
hiába lépnél újra abba
nincs már folyó amerre jártunk

 

(megjelent a Bárka 2017/1. számában)


Ajándék

minden kulcsomat megszerezted
ez már a hetedik szoba
benyithatsz és lásd a tiéd lett
selymes fehér homok borítja
bárhová lépsz is lesz nyoma

te hoztad el itt megtalálod
a szavakat a tested melegét
a múlt heti és a tegnapi álmod
a reggel első fényét a szemedben
ahogy a barnában felolvad a kék

ne kérdezd mit látsz hívd csak úgy mint
ahogy először elnevezted
veled lépek nekem is új itt
ez az utolsó nincs több titkom
minden kulcsomat megszerezted


Úgy

mintha még sohasem mintha most először
mintha ki sem mondva mintha kőbe vésve
mintha másra nem is futná az erődből
mintha apró lenne mintha el se férne

mintha együtt mintha százfelé szakadva
mintha megtartana mintha összetörne
mintha véletlenül mintha készakarva
mintha csak egy percre mintha mindörökre

mintha visszhangozna mintha csendesedne
mintha loptad volna mintha ennyi járna
mintha minden lépted egyfelé vezetne
mintha már sohasem mintha utoljára


Makáma

Nem is tudom, mikor vettem észre, hogy nincsenek már napok nélküled. Rég eltűnt az első rémület, hiába hittem, hogy velem ez soha, végülis minden ide vezetett. Azért még kicsit tartom magam, mintha hűvös és érdektelen lennék, fontos az összhatás. Azt például sajnos látta más, mikor telesírtam az első húslevest, ami ajándékként ebédre érkezett. De fejlődöm, tényleg. Nyitottabb vagyok, már csak időnként pánikolok, hogy egy szép nap nem fogok neked tetszeni, és ez a nap, mondjuk, éppen a mai. Ha jössz, csak kicsit takarítok, nem egész délelőtt, nem veszek már ruhát minden randi előtt,  sőt volt, amit több, mint kétszer láttál. Igaz, csak egy szoknya. De majd alakul. Hiszen mindenki holtáig tanul, úgy látszik, még én is. Azt meg jobb, ha nem tudod, hogy fúrom a fejem a párnába, mert tegnap ott feküdtél, és helyenként még őrzi az illatod. Azt se mondom el, meg ne tudja más is, hogy bizonyos szögekből, bármilyen banális, olyan szép a hátad, mint senki másé. Ez még jó darabig az én titkom marad. Más titkom már nincs is. Úgy lettem a tiéd, hogy magammal is végre egy vagyok és egész. Lehet, hogy tényleg ilyen egyszerű ez. Ilyen egyszerű és ennyire nehéz.


Szonett

ha volt teremtés ilyen lehetett
ami új még ráfeszül a térre
az egyensúlyra vágyó elemek
maguktól simulnak egy tenyérbe
csípő derék a hát vonala bordák
más-más mozdulat minden egyes érnél
kezed nyomán a semmiből kap formát
szét is hullana távolabb ha lépnél
még új és puha még bármi lehet
vakító a színek tisztasága
ahogy kavargásuk egyre csendesebb
fénnyel telik a sejtek puszta váza
íriszed tükrén látom meg magam
anyaggá simított anyagtalan


Hol volt, hol nem volt

ha már mindent elmeséltél
amit nélkülem megéltél
akárhová elvihetlek
le a völgybe föl a hegynek
nem lesz többé mitől félnem
ha már mindent elmeséltem
rég feladták ha kerestek
így bárhová elvihetlek
rekettyésből ki a fényre
fecskefűnek hull a vére
hol cammogva hol szaladva
fut velünk a zöld Szalajka
erdő mélyén vízmosáson
senki minket meg ne lásson