Nem is tudom, mikor vettem észre, hogy nincsenek már napok nélküled. Rég eltűnt az első rémület, hiába hittem, hogy velem ez soha, végülis minden ide vezetett. Azért még kicsit tartom magam, mintha hűvös és érdektelen lennék, fontos az összhatás. Azt például sajnos látta más, mikor telesírtam az első húslevest, ami ajándékként ebédre érkezett. De fejlődöm, tényleg. Nyitottabb vagyok, már csak időnként pánikolok, hogy egy szép nap nem fogok neked tetszeni, és ez a nap, mondjuk, éppen a mai. Ha jössz, csak kicsit takarítok, nem egész délelőtt, nem veszek már ruhát minden randi előtt,  sőt volt, amit több, mint kétszer láttál. Igaz, csak egy szoknya. De majd alakul. Hiszen mindenki holtáig tanul, úgy látszik, még én is. Azt meg jobb, ha nem tudod, hogy fúrom a fejem a párnába, mert tegnap ott feküdtél, és helyenként még őrzi az illatod. Azt se mondom el, meg ne tudja más is, hogy bizonyos szögekből, bármilyen banális, olyan szép a hátad, mint senki másé. Ez még jó darabig az én titkom marad. Más titkom már nincs is. Úgy lettem a tiéd, hogy magammal is végre egy vagyok és egész. Lehet, hogy tényleg ilyen egyszerű ez. Ilyen egyszerű és ennyire nehéz.