Önarckép

Fut, mert fél, az idő elfogy, csodát nem hisz, de bízna még,
elfelejt vagy elront sokszor, nem érti, ide hogy került,
látta, hogy van világvége, bármit megtesz, ha van kiért,
nem volt soha elég pénze, kocsira gyűjt, de könyvre költ.
A szemén már fehér pilla, mindig darabra tudja, hány,
megtanulta elengedni, ha ő nem jó, de bárki más,
hallgat néha, mikor szólna, írni jobb, mintha mondaná,
vállat ránt, és egész éjjel gyötri a lelkifurdalás.

(Megjelent itt: naputonline.hu)

Advertisements

Tizenhetes választókör

már napok óta vártam ezt a levelet

tértivevény a postán sor bő fél óra

mindjárt megtudom használták-e a neved

amit már én sem írtam le évek óta

 

neked úgyis mindegy nekem miért fontos

a te dolgod lett volna mégis rám maradt

mihez kezdjek vele tíz év után pont most

hogy lista vagy egy sor vagy semmilyen adat

 

kézhez kapom végül a borítékszörnyet

úgy tépem a papírt ahogy te soha

üres lap van benne nem lett mégsem könnyebb

futnék attól hogy nem vagy de nincs hova

(Megjelent itt: https://ekonyv.librarius.hu/termek/parlament-falra-ment-valasztas-2018-kozeleti-versantologia/)

Üvegasztal

1.

Amikor apám belépett a szobába, egyenesen a szőnyeghez ment, felkapta a fiamat,  és odaültette az üveg dohányzóasztalra.

– Ezt a gyereket kétszer annyira kell szeretni – mondta – mert egyszer már nem szerették.

A fiam ott ült, és komolyan nézte apámat. Volt valami a tekintetében, amitől zavarba jöttem. Nem láttam még ennyire kicsi gyereket ilyen hosszan, kutatóan vizsgálni valakinek az arcát. Aztán hirtelen becsukta a szemét, de nem csak úgy lehunyta: görcsösen összeszorította, olyan erővel, hogy még a szája is kinyílt közben. Azt hittem, sírni fog, de amikor végül újra apámra nézett, mosolygott.

Én közben arra gondoltam, milyen nehéz délután volt ez az utazással, a rengeteg papírmunkával. Nagyon féltem, hogy valamit elrontok, sosem tudtam rendesen odafigyelni semmire, anyám, amíg élt, Szélvész kisasszonynak hívott, mert amerre csak jártam a lakásban, mindenhol levert, szétszórt tárgyak maradtak utánam. Ő jött a nyomomban, pakolt, és közben folyamatosan zsörtölődött, hogy sosem leszek így rendes háziasszony. Ha tudná, hogy most takarításból élek, jót nevetne. Vagy talán el sem hinné.

Apám aznap korábban jött haza, nem mondta, de én tudtam, hogy sietett. Látni akarta a gyereket. Még sokáig így hívtam: a gyerek. Az, hogy a fiam, nehezen jött a számra, még ízlelgetnem kellett a szót, hogy úgy tudjam kimondani, olyan természetesen és büszkén, mint mások. Pedig igazán büszke voltam rá. Amikor az utcán idegenek állítottak meg, hogy mennyire szép, úgy éreztem, mintha valami filmsztár lennék, akit bárhol felismernek a rajongói. De akkor is: gyerek. Esetleg Lacika. A fiam csak később lett.

Apám szavai szíven ütöttek, hirtelen ugyanazt éreztem, mint a legelső pillanatban, amikor ez a furcsa kisfiú először pillantott rám. Egy fekete szemű kamaszlány ölében ült, és egy kiflivéget rágcsált.

– A testvére? – kérdeztem, és közben arra gondoltam, hogy kettőt nem, azt már aztán tényleg nem lehet, és testvéreket nem lehet szétválasztani, én nem tudnám megtenni.

– Az anyja – mondta egy furcsa kis fintorral a hölgy, aki az irodából kísért el az ebédlőig. – Itt lakik nálunk, de itt csak gyerekek lehetnek, anyák nem. Ha megszabadul a kicsitől, akkor maradhat.

A lány felnézett, letette a kisfiút a földre, és felállt. A mellkasomig ért csak.

– Lacikának. hívják. Az apja után – mondta. Aztán lassan az ajtóhoz ment, vissza sem nézett.

Alighogy hazahoztuk, a fiam másnapra nagyon beteg lett, belázasodott, napokig folyt a füléből a genny. Apám attól félt, hogy meg fog halni. De én tudtam, hogy nem eshet baja. Nem hal meg, inkább olyan, mintha most születne meg nekünk.

2.

Aznap este a rövidebb úton mentem haza, átvágtam az üres telkeken, mert úgy gyorsabb volt, még ha veszélyesebb is, mert a sötétben könnyen valami gödörbe léphet az ember, ha nem vigyáz. Márpedig most vigyáznom kellett, mert vártak. Furcsa volt arra gondolni, hogy most már mindig így lesz, és minden este várni fognak haza, ketten is. Útközben próbáltam elképzelni, milyen lesz. Három lányom van, nem is fogom tudni talán, mit kezdjek egy fiúval. Meg kell majd tanítani mindenfélére, rendes dolgokra, hogy boldoguljon majd a ház körül. Meg olvasni is, az nagyon fontos, hogy szeressen olvasni, és tanult ember legyen. Majd egyetemre is mehet, ha akar. Aztán észbe kaptam: de hát még csak másfél éves! Hangosan nevetni kezdtem, még szerencse, hogy ott a sötétben senki sem látott, még bolondnak nézett volna.

Nem hittem, hogy lesz unokám. A három lányból egynek sem lehetett gyereke. A feleségem szerint az anyja átkozott meg minket, amiért titokban házasodtunk össze. Én nem hiszek az ilyesmiben. Van olyan, hogy az embernek nem sikerül valami, és kész. Így is sok minden sikerült, és a lányok igazán jó gyerekek voltak mindig.     Most, amikor ez a lehetőség adódott, rögtön mondtam Évának, hogy próbáljuk meg. Amióta az anyja meghalt, és ő hozzám költözött, sem beszélgetünk többet, mint azelőtt. A múltról nem érdemes, mind a ketten túl vagyunk már rajta. A napi teendőket néhány mondatban elintézzük. A jövő meg így, hogy nincs gyerek, nem számít. Legalábbis eddig így volt. Most talán másképp lesz.

Hazaértem, a gyerek a szőnyegen játszott, az asztal mellett. Sokkal szebb volt, mint a fényképen. Azt hittem, egy kis vézna cigánygyereket kapunk, de ez a kisfiú valahogy teljesen más volt, mint bármelyik, amit eddig láttam. Pedig sok gyereket láttam már, árvákat is, a háború után, nagyon kicsi gyerekek nagyon nagy ruhákban, és teljesen egyforma volt a tekintetük. Olyan, mint az enyém is azokban a napokban, ugyanolyan üres és csodálkozó, mint amit reggelente láttam a tükörben, és amiben keresnem kellett a saját, megszokott pillantásomat. De ez a gyerek igazi volt, élő kisfiú, mindene élt, és olyan komolyan nézett a szemembe, amikor felemeltem, hogy zavarba is jöttem tőle.

Az asztalt, amire felültettem, hogy jobban megnézhessem magamnak, én csináltam. Abból a diófából, ami az udvarunkon állt sokáig, és amit végül ki kellett vágni, amikor hozzáépítettünk a házhoz. A lábakat és a keretet kifaragtam, aztán mintákat égettem bele. Az üveglapot a tetejére méretre vágattam. Talán azt is meg tudtam volna csinálni, de az üveg kényes anyag, tudni kell vele bánni, inkább olyanra bíztam, aki ért hozzá. A gyerek az asztalon ülve is csak nézett rám, és akkor már tudtam, hogy nagyon fogom szeretni. Nem érdekel, kinek nem kellett. A miénk.

3.

Az üvegasztalon ülni olyan volt, mintha a semmiben lebegnék. Ha lenéztem, a két combom között a szőnyeget láttam, de mélyen alattam. A férfi, aki akkor lett a nagyapám, nagyon közelről vizsgált, és én is őt, meg akartam jegyezni minden apró részletet az arcán, a szürke borostát, az orra tövénél kunkorodó pihéket, a kis rést a fogai között. Azt akartam, hogy ez legyen az első emlékem, életem legelső képe. Arra gondoltam, hogy ha összeszorítom a szemem, és nagyon figyelek befelé, talán el tudom tüntetni az összes eddigi eseményt, amire emlékszem, és csak ez a mostani pillanat marad, ahonnan az életemet folytatni fogom.

Nem féltem, pedig ilyen magasra egyedül fel sem tudtam volna mászni. A nagy színes kocka, amivel egész délután játszottam, lent maradt a szőnyegen. Álmos is voltam, reggel indultunk, és csak délután értünk ide, és nem tudtam menet közben aludni, mert a vonaton sokan voltak, nem lehetett leülni. Néhányan odajöttek, és beszéltek hozzám, aztán hamar otthagytak, mikor rájöttek, hogy úgysem fogok válaszolni. Nem beszéltem senkivel egyébként sem, később sok bajom is volt abból, hogy nem tudtam rendesen kérdezni vagy kérni, és ezért inkább megpróbáltam megszerezni egyedül, amire szükségem volt. De akkor, aznap délután ez nem volt még fontos. Semmi nem volt fontos, csak az, hogy megérkeztem ide, és ez a két ember olyan volt, mintha mindig rám várt volna. Még a nevemet is tudták. Én nem tudtam az ő nevüket, és később, amikor már megtanultam, akkor sem szólítottam őket Évának és Istvánnak. Nem szerettem megszólítani őket, inkább odamentem, és megfogtam a kezüket, vagy megbökdöstem kicsit a hátukat, meghúztam a ruhájuk ujját, hogy rám figyeljenek. Jó volt megérinteni őket. Most is, ahogy ott ültem az asztalon, arra gondoltam, hogy megfoghatnám a nagyapám orrát.

Az üveg hideg volt, a nadrágomon keresztül sütött. Fészkelődni kezdtem, lefelé sandítottam, de nem mertem leugrani. Mindjárt letesznek a szőnyegre. Vagy még jobb lenne, ha felemelnének, és nem tennének le még nagyon sokáig.

 

(Megjelent a Dimenziók 8 című antológiában, Aposztróf Kiadó, 2017)

Szonett

ha volt teremtés ilyen lehetett
ami új még ráfeszül a térre
az egyensúlyra vágyó elemek
maguktól simulnak egy tenyérbe
csípő derék a hát vonala bordák
más-más mozdulat minden egyes érnél
kezed nyomán a semmiből kap formát
szét is hullana távolabb ha lépnél
még új és puha még bármi lehet
vakító a színek tisztasága
ahogy kavargásuk egyre csendesebb
fénnyel telik a sejtek puszta váza
íriszed tükrén látom meg magam
anyaggá simított anyagtalan

Jelek

na de mégis honnan kellett volna tudnom
repedés a falon odavetett firka
hol táncolt a neved fénnyel vízre írva
ki titkolta eddig hozzám el ne jusson

volt-e erdő ahol épp úgy nőtt a moha
átbújtam alatta elléptem fölötte
törött száraz ágak vagy madarak röpte
hányszor néztem vajon és nem láttam soha

mikor öntöttem ki azt a kávézaccot
aminek az alján ott látszott az arcod
melyik tenyeremben futó vonal voltál

teraszokon kertben parkban üldögélve
hogy hullott elém és hogy söpörtem félre
miért nem szólt senki te miért nem szóltál

 

Tiszelt szerző

nem kérjük bár jólesne ha
a jövője rajtunk múlna
talán mégis megfontoljuk
jelentkezzen fél év múlva
épp nem tudjuk kifizetni
de maradjon ilyen lelkes
választhatna frissebb témát
én is voltam már szerelmes
már az apját is ismertem
ne higgye hogy feleselhet
milyen szépen csengő rímek
írjon inkább gyerekverset
megvitattuk nem szerettük
olyat küldjön ami hat ránk
nem áll módomban közölni
bár egy kávét megihatnánk
most hogy átírta negyedszer
vallja be hogy fellélegzett
nagyon ügyes ifjúkori
önmagamra emlékeztet
hogyha kihúzza a felét
mellékletben lehozhatjuk
ígéretes hagyja nálunk
egyszer biztos elolvassuk

Vázlat

két vonal csak az egyik a vállad
ott ahol az enyémmel összeér
erősnek hittem de ebben a fényben
áttetszik rajta mégis minden ér

a második vonal bal szemednél
néznem sem kell már fejből is tudom
mélyülő ívét végigkövetve
a sajátomat is újrarajzolom

nem mozdulok meg most fel ne ébredj
reggel fél hat és majdnem elhiszem
ez a pillanat lehetne az első
nem látott talán így még senki sem

Még szerencse…

néha amikor álmomban megjelensz
neked rontok pedig egyébként soha
hogy képzelted hogy így csak egy szó nélkül
és visszhangzik tőlem az egész szoba

vagy csak bámullak és te is csak bámulsz
mintha te sem hinnéd hogy ez én vagyok
vagy  szólsz figyeljek jobban a dolgokra
mert téged is és mindent elhagyok

de olyan is van hogy csak szorítalak
mintha így lehetne nyerni még időt
tiszta szerencse hogy már rég halott vagy
különben nem kapnál  tőlem levegőt

Egy kis illemtan

viszontlá… kezdtem aztán nem folytattam
csak tanácstalanul álltam ott
eléggé bután pisloghattam
vagy másért talán megszànhatott

ahogy a kilincset fogtam elmenőben
épp csak a kezemre tette a kezét
jegyezze meg jól ügyvédnél rendelőben
vagy ha zavarban van sok ember között

ha nem szólhat arról amit gondolt
minden jót azt kell ilyenkor mondani
nagyon bölcs és kedves boncmester volt
az ember mindig tanulhat valamit

 

d736f63a992ea808c37ac45ce22ca6a4