könyv címkéhez tartozó bejegyzések

Nem tudom, hogyan kell másnak lenni

Személyes történetek olyan fiataloktól, akiket mások furcsának, nehezen kezelhetőnek, problémásnak bélyegeznek. A “rossz gyerek” álarca mögött sokféle sors rejtőzik.

 

Vekerdy Tamás ajánljója:

Tudni akarod, milyen a gyerekek felől nézve ma az iskola? Olvasd ezt a könyvet! Tudni akarod, ki építi ebben az országban a lehetséges jövőt? Olvasd ezt a könyvet! Azt akarod tudni, hogyan kell jövőt építeni emberekben és emberekből? Akkor is ezt a könyvet olvasd! Akkor is, ha érdekel, milyenek lehetünk mi, szülők. „Jók” és „rosszak” egyaránt.

Aztán: de profundis… Kiáltások a sötét mélységekből.
Meg tudod hallani? Mert ha valaki igen, akkor ők is megindulnak – már meg is indultak! – felfelé.

 

 

A könyv megrendelhető itt és itt.

És itt is is kapni lehet, csak be kell sétálni.

E-könyv változatban is kapható.

Itt pedig bele is lehet olvasni:

kerenyikata_nemtudomhogyankellmasnaklenni_betekinto

Reklámok

Könyvajánló – avagy a nyugalom megzavarása

Könyvajánló az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egeysületének lapján

Kezdő iskolapszichológus korom óta kísért engem az, az elsőosztályos kisfiú, aki a részeg apja elől elmenekülve az éjszakát a híd alatt töltötte édesanyjával és a testvérével, de másnap ott volt az iskolában. Így szégyenkezve végighallgathatta a tanítói szidalmat, sőt beírást is kapott, mert nem készítette el a leckéjét.

„A gyerekeink a jövőnk.” Tényleg. Nem nehéz belátni, hogy ez a szlogen egy teljesen logikus folyamatot ír le. A gyerekek felnőnek és ők lesznek a jövő polgárai, akik meghatározzák a társadalmat. Sokan persze majd a társadalmon kívülről teszik ezt. Jelenleg a gyerekek 30%-a kap arról papírt, hogy nem illik a többiek közé, legalább is az iskolában biztosan nem. És mint tudjuk, „az iskola a társadalom előszobája.” Tényleg. Újabb szlogen, ami szintén egyértelmű igazságot foglal össze.

A statisztikák számokkal azt is szépen igazolják, hogy azok közül, akiket már az előszobában meggyötörnek, megaláznak, és kivágják onnan, kevesen fognak könnyedén csevegve kávézni a nappaliban. Ezt egyébként statisztikák nélkül is be tudnánk látni.

Tehát hogyan is néz ki ez a mi jövőnk?

A magyar gyerekek egyre jobban lemaradnak a számolás, olvasás és a természettudomány terén. A tizenévesek 20 %-a funkcionális analfabéta. Amúgy több, mint másfél millió gyerek él a létminimum alatt. A Központi Statisztikai Hivatal már inkább nem is adja közre az adatokat.

Ennyit az ország jövőjéről. Fájdalmas, de ha igazán azt akarod, hogy fájjon, nézzél a számok mögé. Sőt, a külső mögé, a „lemorzsolódás” szó mögé. Kevés ennél cinikusabb szót ismerek. Mint valami törmelékről, úgy szól a gyerekekről, fiatalokról, akiknek már kezdetben is alig van esélyük a méltó életre, akik sokszor már semmi mást nem akarnak, csak hogy hagyják őket végre békén, és csak élni akarnak. Nem, ez nem igaz, mert nem mindegyikük akar már élni sem.

A legfontosabbak, amik kiránthatnak a bajból, a család, a szociális háló, a tanulás egyre elérhetetlenebb számukra, mert az ő pályájuk lejt, ezt kapták, és adják tovább.

Ebben a könyvben válaszokat kaphatunk arra a kérdésre, amit gyakran feltesznek a viselkedése miatt az utcára, intézetbe, kórházba, börtönbe került fiatallal kapcsolatban: Mi járhat ennek a fejében?

Először csak rossz iskolák, nem törődöm ideges pedagógus. Közben esik szét a család. A gyerek a legkevésbé fontos, leginkább mindenkinek útjában van. Kisgyerekként még a legtöbbjük küzd, szeretne megfelelni. A vízválasztó a tizenéves kor. Ekkorra már felhalmozódtak a feszültségek, a maradék iskolai menedék, mondjuk a szeretett tanító is eltűnik a gyerekek életéből. Maradnak az elvárások. És persze a pofonok. Itt-ott segít egy mentor, felbukkan egy biztos pontnak tűnő családtag, egy igazi iskola. Esetleges mentsvárak. A fiatalok megtanulják, hogy csak magukra számíthatnak, ami nem biztos, hogy nagyon jó hír. Így néznek ki a gyerekeink, így építjük fel velük a jövőt.

Talán szöveggyűjteménynek nevezném ezt a könyvet. Monológok arról, hogyan látja egy-egy a környezet által már leírt fiatal a saját útját, helyzetét. Van aki még küzd, van aki már nem.

A könyvben közölt szövegek a nyugalom megzavarására alkalmasak, de éppen ezért íródtak. Jobb, ha nem vagyunk nyugodtak, amíg körülöttünk tömegével pusztul le a jövő.

Gyarmathy Éva


Senkinek nem kellenek a balhés, diszlexiás gyerekek

Szurovecz Illés cikke a Nem tudom, hogyan kell másnak lenni című könyvről az Abcúgon és az Indexen.

Tíz hasonló sorsú fiatalról szól Kerényi Kata, a budapesti Zöld Kakas Líceum tanárának “Nem tudom, hogyan kell másnak lenni” című könyve. A Zöld Kakast Kerényi szerint azért hozták létre, hogy adjanak egy utolsó esélyt azoknak, akiket nem fogadott be az állami iskolarendszer azért, mert balhésak, hiperaktívak, vagy valami miatt nehezen kezelhetők. Igaz, az utóbbi években egyre többen keresik fel őket olyanok is, akik amúgy elboldogulnának egy hagyományos iskolában, csak éppen elegük van az állami oktatásból.

“Nem is tudom, hány iskolába jártam eddig… tizenvalamennyibe. Főleg általánosban váltottam sokat. Meg egyszer szakközépben, pedig annak tökre örültem, hogy ott kapok érettségit, meg szakmát is tanulhatok” – mondta egy másik diák. Az iskola vezetése tavaly kutatást indított, hogy feltérképezzék, pontosan milyen típusú gyerekek választják a Zöld Kakast, ezért interjúzni kezdtek a diákok körében. “Közben olyan dolgokat meséltek el magukról, amikre egyáltalán nem számítottunk. Nyíltan beszéltek az óvodáskori élményeikről, a szüleikről és a családjukkal való kapcsolatukról” – mondta Kerényi, aki elhatározta, hogy könyvet ír ezekből a történetekből.

A teljes cikk itt olvasható