Úgy

mintha még sohasem mintha most először
mintha ki sem mondva mintha kőbe vésve
mintha másra nem is futná az erődből
mintha apró lenne mintha el se férne

mintha együtt mintha százfelé szakadva
mintha megtartana mintha összetörne
mintha véletlenül mintha készakarva
mintha csak egy percre mintha mindörökre

mintha visszhangozna mintha csendesedne
mintha loptad volna mintha ennyi járna
mintha minden lépted egyfelé vezetne
mintha már sohasem mintha utoljára

Reklámok

Nem tudom, hogyan kell másnak lenni

Személyes történetek olyan fiataloktól, akiket mások furcsának, nehezen kezelhetőnek, problémásnak bélyegeznek. A “rossz gyerek” álarca mögött sokféle sors rejtőzik.

 

Vekerdy Tamás ajánljója:

Tudni akarod, milyen a gyerekek felől nézve ma az iskola? Olvasd ezt a könyvet! Tudni akarod, ki építi ebben az országban a lehetséges jövőt? Olvasd ezt a könyvet! Azt akarod tudni, hogyan kell jövőt építeni emberekben és emberekből? Akkor is ezt a könyvet olvasd! Akkor is, ha érdekel, milyenek lehetünk mi, szülők. „Jók” és „rosszak” egyaránt.

Aztán: de profundis… Kiáltások a sötét mélységekből.
Meg tudod hallani? Mert ha valaki igen, akkor ők is megindulnak – már meg is indultak! – felfelé.

 

 

A könyv megrendelhető itt és itt.

És itt is is kapni lehet, csak be kell sétálni.

E-könyv változatban is kapható.

Itt pedig bele is lehet olvasni:

kerenyikata_nemtudomhogyankellmasnaklenni_betekinto


Sziget

elmenni aztán visszatérni
csak tudnám hogy lett itt helyem
ha jössz nem találsz készületlen
még annyi mindent mondanék
ezen a szigeten születtem
ez a kiszáradt hordalék 
időnként mégis megterem

***

amikor télen a buszra vártunk
fel-alá járva reggelente
egész öklöm a tiédbe gyűrtem
mindenféléről beszélgetve
a járdasziget végére értünk
fordulnunk kellett valamerre
te megálltál én jártalak körbe
kapaszkodtam lábamat szedve
akkor nem tudtam hogy ez így lesz
bárki is adja kezét kezembe
minden férfi ugyanígy mozdul
mindig te jutsz majd róla eszembe

***

erre futottam itt elestem
két rács között kicsit kilestem
harminc év negyven hol keressem
nem nyúltam érte hogy mehessen
segíts hogy végül elhihessem
nem lenne könnyebb már veled sem

***

sokat nem érsz a teliholddal
horgára tűz bedob kiránt
karnyújtás csak a másik oldal
kavics homok üvegszilánk

halkan csikordul minden lépted
ott a hajó mi partra visz
eddig mehetsz csak itt ér véget
innen ha lépsz felkap a víz

img_3444


Makáma

Nem is tudom, mikor vettem észre, hogy nincsenek már napok nélküled. Rég eltűnt az első rémület, hiába hittem, hogy velem ez soha, végülis minden ide vezetett. Azért még kicsit tartom magam, mintha hűvös és érdektelen lennék, fontos az összhatás. Azt például sajnos látta más, mikor telesírtam az első húslevest, ami ajándékként ebédre érkezett. De fejlődöm, tényleg. Nyitottabb vagyok, már csak időnként pánikolok, hogy egy szép nap nem fogok neked tetszeni, és ez a nap, mondjuk, éppen a mai. Ha jössz, csak kicsit takarítok, nem egész délelőtt, nem veszek már ruhát minden randi előtt,  sőt volt, amit több, mint kétszer láttál. Igaz, csak egy szoknya. De majd alakul. Hiszen mindenki holtáig tanul, úgy látszik, még én is. Azt meg jobb, ha nem tudod, hogy fúrom a fejem a párnába, mert tegnap ott feküdtél, és helyenként még őrzi az illatod. Azt se mondom el, meg ne tudja más is, hogy bizonyos szögekből, bármilyen banális, olyan szép a hátad, mint senki másé. Ez még jó darabig az én titkom marad. Más titkom már nincs is. Úgy lettem a tiéd, hogy magammal is végre egy vagyok és egész. Lehet, hogy tényleg ilyen egyszerű ez. Ilyen egyszerű és ennyire nehéz.


Önarckép

Fut, mert fél, az idő elfogy, csodát nem hisz, de bízna még,
elfelejt vagy elront sokszor, nem érti, ide hogy került,
látta, hogy van világvége, bármit megtesz, ha van kiért,
nem volt soha elég pénze, kocsira gyűjt, de könyvre költ.
A szemén már fehér pilla, mindig darabra tudja, hány,
megtanulta elengedni, ha ő nem jó, de bárki más,
hallgat néha, mikor szólna, írni jobb, mintha mondaná,
vállat ránt, és egész éjjel gyötri a lelkifurdalás.

(Megjelent itt: naputonline.hu)


Tizenhetes választókör

már napok óta vártam ezt a levelet
tértivevény a postán sor bő fél óra
mindjárt megtudom használták-e a neved
amit már én sem írtam le évek óta

neked úgyis mindegy nekem miért fontos
a te dolgod lett volna mégis rám maradt
mihez kezdjek vele tíz év után pont most
hogy lista vagy egy sor vagy semmilyen adat

kézhez kapom végre a borítékszörnyet
úgy tépem a papírt ahogy te soha
üres lap van benne nem lett mégsem könnyebb
futnék attól hogy nem vagy de nincs hova

 

(Megjelent itt: https://ekonyv.librarius.hu/termek/parlament-falra-ment-valasztas-2018-kozeleti-versantologia/)


Üvegasztal

1.

Amikor apám belépett a szobába, egyenesen a szőnyeghez ment, felkapta a fiamat,  és odaültette az üveg dohányzóasztalra.

– Ezt a gyereket kétszer annyira kell szeretni – mondta – mert egyszer már nem szerették.

A fiam ott ült, és komolyan nézte apámat. Volt valami a tekintetében, amitől zavarba jöttem. Nem láttam még ennyire kicsi gyereket ilyen hosszan, kutatóan vizsgálni valakinek az arcát. Aztán hirtelen becsukta a szemét, de nem csak úgy lehunyta: görcsösen összeszorította, olyan erővel, hogy még a szája is kinyílt közben. Azt hittem, sírni fog, de amikor végül újra apámra nézett, mosolygott.

Én közben arra gondoltam, milyen nehéz délután volt ez az utazással, a rengeteg papírmunkával. Nagyon féltem, hogy valamit elrontok, sosem tudtam rendesen odafigyelni semmire, anyám, amíg élt, Szélvész kisasszonynak hívott, mert amerre csak jártam a lakásban, mindenhol levert, szétszórt tárgyak maradtak utánam. Ő jött a nyomomban, pakolt, és közben folyamatosan zsörtölődött, hogy sosem leszek így rendes háziasszony. Ha tudná, hogy most takarításból élek, jót nevetne. Vagy talán el sem hinné.

Apám aznap korábban jött haza, nem mondta, de én tudtam, hogy sietett. Látni akarta a gyereket. Még sokáig így hívtam: a gyerek. Az, hogy a fiam, nehezen jött a számra, még ízlelgetnem kellett a szót, hogy úgy tudjam kimondani, olyan természetesen és büszkén, mint mások. Pedig igazán büszke voltam rá. Amikor az utcán idegenek állítottak meg, hogy mennyire szép, úgy éreztem, mintha valami filmsztár lennék, akit bárhol felismernek a rajongói. De akkor is: gyerek. Esetleg Lacika. A fiam csak később lett.

Apám szavai szíven ütöttek, hirtelen ugyanazt éreztem, mint a legelső pillanatban, amikor ez a furcsa kisfiú először pillantott rám. Egy fekete szemű kamaszlány ölében ült, és egy kiflivéget rágcsált.

– A testvére? – kérdeztem, és közben arra gondoltam, hogy kettőt nem, azt már aztán tényleg nem lehet, és testvéreket nem lehet szétválasztani, én nem tudnám megtenni.

– Az anyja – mondta egy furcsa kis fintorral a hölgy, aki az irodából kísért el az ebédlőig. – Itt lakik nálunk, de itt csak gyerekek lehetnek, anyák nem. Ha megszabadul a kicsitől, akkor maradhat.

A lány felnézett, letette a kisfiút a földre, és felállt. A mellkasomig ért csak.

– Lacikának. hívják. Az apja után – mondta. Aztán lassan az ajtóhoz ment, vissza sem nézett.

Alighogy hazahoztuk, a fiam másnapra nagyon beteg lett, belázasodott, napokig folyt a füléből a genny. Apám attól félt, hogy meg fog halni. De én tudtam, hogy nem eshet baja. Nem hal meg, inkább olyan, mintha most születne meg nekünk.

2.

Aznap este a rövidebb úton mentem haza, átvágtam az üres telkeken, mert úgy gyorsabb volt, még ha veszélyesebb is, mert a sötétben könnyen valami gödörbe léphet az ember, ha nem vigyáz. Márpedig most vigyáznom kellett, mert vártak. Furcsa volt arra gondolni, hogy most már mindig így lesz, és minden este várni fognak haza, ketten is. Útközben próbáltam elképzelni, milyen lesz. Három lányom van, nem is fogom tudni talán, mit kezdjek egy fiúval. Meg kell majd tanítani mindenfélére, rendes dolgokra, hogy boldoguljon majd a ház körül. Meg olvasni is, az nagyon fontos, hogy szeressen olvasni, és tanult ember legyen. Majd egyetemre is mehet, ha akar. Aztán észbe kaptam: de hát még csak másfél éves! Hangosan nevetni kezdtem, még szerencse, hogy ott a sötétben senki sem látott, még bolondnak nézett volna.

Nem hittem, hogy lesz unokám. A három lányból egynek sem lehetett gyereke. A feleségem szerint az anyja átkozott meg minket, amiért titokban házasodtunk össze. Én nem hiszek az ilyesmiben. Van olyan, hogy az embernek nem sikerül valami, és kész. Így is sok minden sikerült, és a lányok igazán jó gyerekek voltak mindig.     Most, amikor ez a lehetőség adódott, rögtön mondtam Évának, hogy próbáljuk meg. Amióta az anyja meghalt, és ő hozzám költözött, sem beszélgetünk többet, mint azelőtt. A múltról nem érdemes, mind a ketten túl vagyunk már rajta. A napi teendőket néhány mondatban elintézzük. A jövő meg így, hogy nincs gyerek, nem számít. Legalábbis eddig így volt. Most talán másképp lesz.

Hazaértem, a gyerek a szőnyegen játszott, az asztal mellett. Sokkal szebb volt, mint a fényképen. Azt hittem, egy kis vézna cigánygyereket kapunk, de ez a kisfiú valahogy teljesen más volt, mint bármelyik, amit eddig láttam. Pedig sok gyereket láttam már, árvákat is, a háború után, nagyon kicsi gyerekek nagyon nagy ruhákban, és teljesen egyforma volt a tekintetük. Olyan, mint az enyém is azokban a napokban, ugyanolyan üres és csodálkozó, mint amit reggelente láttam a tükörben, és amiben keresnem kellett a saját, megszokott pillantásomat. De ez a gyerek igazi volt, élő kisfiú, mindene élt, és olyan komolyan nézett a szemembe, amikor felemeltem, hogy zavarba is jöttem tőle.

Az asztalt, amire felültettem, hogy jobban megnézhessem magamnak, én csináltam. Abból a diófából, ami az udvarunkon állt sokáig, és amit végül ki kellett vágni, amikor hozzáépítettünk a házhoz. A lábakat és a keretet kifaragtam, aztán mintákat égettem bele. Az üveglapot a tetejére méretre vágattam. Talán azt is meg tudtam volna csinálni, de az üveg kényes anyag, tudni kell vele bánni, inkább olyanra bíztam, aki ért hozzá. A gyerek az asztalon ülve is csak nézett rám, és akkor már tudtam, hogy nagyon fogom szeretni. Nem érdekel, kinek nem kellett. A miénk.

3.

Az üvegasztalon ülni olyan volt, mintha a semmiben lebegnék. Ha lenéztem, a két combom között a szőnyeget láttam, de mélyen alattam. A férfi, aki akkor lett a nagyapám, nagyon közelről vizsgált, és én is őt, meg akartam jegyezni minden apró részletet az arcán, a szürke borostát, az orra tövénél kunkorodó pihéket, a kis rést a fogai között. Azt akartam, hogy ez legyen az első emlékem, életem legelső képe. Arra gondoltam, hogy ha összeszorítom a szemem, és nagyon figyelek befelé, talán el tudom tüntetni az összes eddigi eseményt, amire emlékszem, és csak ez a mostani pillanat marad, ahonnan az életemet folytatni fogom.

Nem féltem, pedig ilyen magasra egyedül fel sem tudtam volna mászni. A nagy színes kocka, amivel egész délután játszottam, lent maradt a szőnyegen. Álmos is voltam, reggel indultunk, és csak délután értünk ide, és nem tudtam menet közben aludni, mert a vonaton sokan voltak, nem lehetett leülni. Néhányan odajöttek, és beszéltek hozzám, aztán hamar otthagytak, mikor rájöttek, hogy úgysem fogok válaszolni. Nem beszéltem senkivel egyébként sem, később sok bajom is volt abból, hogy nem tudtam rendesen kérdezni vagy kérni, és ezért inkább megpróbáltam megszerezni egyedül, amire szükségem volt. De akkor, aznap délután ez nem volt még fontos. Semmi nem volt fontos, csak az, hogy megérkeztem ide, és ez a két ember olyan volt, mintha mindig rám várt volna. Még a nevemet is tudták. Én nem tudtam az ő nevüket, és később, amikor már megtanultam, akkor sem szólítottam őket Évának és Istvánnak. Nem szerettem megszólítani őket, inkább odamentem, és megfogtam a kezüket, vagy megbökdöstem kicsit a hátukat, meghúztam a ruhájuk ujját, hogy rám figyeljenek. Jó volt megérinteni őket. Most is, ahogy ott ültem az asztalon, arra gondoltam, hogy megfoghatnám a nagyapám orrát.

Az üveg hideg volt, a nadrágomon keresztül sütött. Fészkelődni kezdtem, lefelé sandítottam, de nem mertem leugrani. Mindjárt letesznek a szőnyegre. Vagy még jobb lenne, ha felemelnének, és nem tennének le még nagyon sokáig.

(Megjelent a Dimenziók 8 című antológiában, Aposztróf Kiadó, 2017)