Jelek

na de mégis honnan kellett volna tudnom
repedés a falon odavetett firka
hol táncolt a neved fénnyel vízre írva
ki titkolta eddig hozzám el ne jusson

volt-e erdő ahol épp úgy nőtt a moha
átbújtam alatta elléptem fölötte
törött száraz ágak vagy madarak röpte
hányszor néztem vajon és nem láttam soha

mikor öntöttem ki azt a kávézaccot
aminek az alján ott látszott az arcod
melyik tenyeremben futó vonal voltál

teraszokon kertben parkban üldögélve
hogy hullott elém és hogy söpörtem félre
miért nem szólt senki te miért nem szóltál

 

Tiszelt szerző

nem kérjük bár jólesne ha
a jövője rajtunk múlna
talán mégis megfontoljuk
jelentkezzen fél év múlva
épp nem tudjuk kifizetni
de maradjon ilyen lelkes
választhatna frissebb témát
én is voltam már szerelmes
már az apját is ismertem
ne higgye hogy feleselhet
milyen szépen csengő rímek
írjon inkább gyerekverset
megvitattuk nem szerettük
olyat küldjön ami hat ránk
nem áll módomban közölni
bár egy kávét megihatnánk
most hogy átírta negyedszer
vallja be hogy fellélegzett
nagyon ügyes ifjúkori
önmagamra emlékeztet
hogyha kihúzza a felét
mellékletben lehozhatjuk
ígéretes hagyja nálunk
egyszer biztos elolvassuk

“Ennyi kell csak, hogy máshogy nézzünk egymásra”

(Részlet a Nem tudom, hogyan kell másnak lenni című könyvből. Megrendelhető itt )

Egy játszótéren ülünk le beszélgetni, a helyet ő választotta, itt érzi jól magát. Nyári szünet van, mégis szívesen találkozik velem, pedig azt hittem, ilyenkor nem akar tanárt látni.  Mesél a környékről, elmondja, hogy itt mindennek története van. Aztán hirtelen rám néz, és megkérdezi:

– Szereted a régi épületeket? Mert akkor mutatok neked egy helyet… nincs messze…

Megígértetem vele, hogy végzünk fél kettőig, megesküszik, én nem hiszem el, ő tudja, mit gondolok, de azért komolyan megegyezünk. Aztán nekivágunk. Siet, hiszen megígérte, nehezen tartom vele a lépést. Sokkal magasabb, mint én, és persze feleannyi idős – így könnyű rohanni. A korláton is gond nélkül átugrik, én egyszer visszahuppanok, csak másodszorra sikerül átvergődnöm. Kicsit aggódom, hogy ennyi volt az osztályfőnöki tekintélyemnek, annyira nem méltóságteljes egy másfél méter magas akadályon billegni másodpercekig, de nem szól egy szót sem szerencsére. Sőt, a kerítésen lévő luknál már udvariasan széthajtogatja a kiálló drótokat, hogy kényelmesebben mászhassak be. Egy kapucnis pulcsis lovag.

Ahogy belépünk az épületbe, azonnal megszűnök azon filozofálni, mennyi hülyeségre tudnak rávenni a diákjaim. Hatalmas csarnokban állunk. Középen szerelőaknák, az oszlopok között üvegszilánkok és betontörmelék, valahol nagyon magasan felettünk a tető üvegtáblákból áll. Óriási az egész, gyönyörű és félelmetes, és hirtelen én is tizenéves kölyök leszek: mindent meg akarok érinteni,  legszívesebben felmásznék a tetőre, hogy lássam onnan fentről is a Dunát, köveket rugdosok a padlón tátongó résekbe, varázslatos az egész. Megszédülve keringek az oszlopok között, ő pedig büszkén vezet körbe, mintha az egész hely az övé lenne.

– Megmutatom a hűtőmedencét is! Itt hűtötték le a kész alkatrészeket. Tudod, ez egy hajógyár volt régen.  Lemértük a múltkor, tíz méter mély!

A medence tényleg mélynek látszik, esővízzel van tele.  Feldereng benne egy komplett szekrény és egy felállított létra. Nem szeretnék arra gondolni, mi minden lehet még ott.

A következő terem talán öltöző lehetett, a padlón ruhák és cipők. Úgy érzem magam, mint egy atomtámadás utolsó túlélője, kísérteties az egész.

– Nagyon para, ugye? Olyan, mintha még mindig itt lennének valahol!

Tényleg olyan.

– Az ilyen helyeken az a legfontosabb, hogy amikor felfedezed, nem szabad nagyon megváltoztatnod, hogy akik utánad jönnek ide, ugyanezt láthassák. Jó, betörtem pár ablakot, meg graffitiztem a falakra, de a lényeg így is ugyanaz.

Az eszem megáll, egy etikus betörő!

-Gyere, az irodák a legjobbak!

Egy másik épületbe lépünk. Sok kis szoba, bokáig gázolunk a mindent elborító papírokban. Találomra felkapok néhányat. Szerződések, fejléces papíron beszámolók, a legrégebbiek a hetvenes évekből, az utolsók a kilencvenesekből.  Rengeteg számlatömb. Versenyezni kezdünk, ki talál nagyobb összegű nyugtákat. Csillogó szemmel túrunk könyékig a papírokba, most tényleg egyidősek vagyunk. Ő nyer millió fölötti ősszeggel.

Húsz perccel és némi kerítésmászással (egyre jobb vagyok) később megint az utcán vagyunk. A nagymamája hívja, hogy hova tűnt. Félénken rám néz.

– Haza tudsz vinni kocsival?

Hirtelen megint felnőtt vagyok, hazaviszem. Elbúcsúzunk, aztán csak vigyorgok a kocsiban ülve. Hát ennyi kell csak, hogy máshogy nézzünk egymásra.  Nem tanár és rossz gyerek – csak simán emberek.

Vázlat

két vonal csak az egyik a vállad
ott ahol az enyémmel összeér
erősnek hittem de ebben a fényben
áttetszik rajta mégis minden ér

a második vonal bal szemednél
néznem sem kell már fejből is tudom
mélyülő ívét végigkövetve
a sajátomat is újrarajzolom

nem mozdulok meg most fel ne ébredj
reggel fél hat és majdnem elhiszem
ez a pillanat lehetne az első
nem látott talán így még senki sem

Még szerencse…

néha amikor álmomban megjelensz
neked rontok pedig egyébként soha
hogy képzelted hogy így csak egy szó nélkül
és visszhangzik tőlem az egész szoba

vagy csak bámullak és te is csak bámulsz
mintha te sem hinnéd hogy ez én vagyok
vagy  szólsz figyeljek jobban a dolgokra
mert téged is és mindent elhagyok

de olyan is van hogy csak szorítalak
mintha így lehetne nyerni még időt
tiszta szerencse hogy már rég halott vagy
különben nem kapnál  tőlem levegőt

Egy kis illemtan

viszontlá… kezdtem aztán nem folytattam
csak tanácstalanul álltam ott
eléggé bután pisloghattam
vagy másért talán megszànhatott

ahogy a kilincset fogtam elmenőben
épp csak a kezemre tette a kezét
jegyezze meg jól ügyvédnél rendelőben
vagy ha zavarban van sok ember között

ha nem szólhat arról amit gondolt
minden jót azt kell ilyenkor mondani
nagyon bölcs és kedves boncmester volt
az ember mindig tanulhat valamit

 

d736f63a992ea808c37ac45ce22ca6a4

Évike és az időgép

S. és én meghívást kaptunk, hogy egy rendezvény keretében mutassuk be az argentin népköltészet főbb vonásait (ez elsőre talán meglepően hangzik, de van rá magyarázat: S. ugyanis Argentinában született, és irodalomtörténetből van diplomája).  Nekem eredetileg nem sok közöm van a témához, de az S. által választott versek között szerepelt két olyan, aminek nincs magyar fordítása, így elvállaltam, hogy lefordítom, és fel is olvasom majd a közönségnek a magyar változatot. Nagyon örültem a lehetőségnek, egészen addig, amíg neki nem álltam a munkának, és szembe nem találtam magam az első vers legelső szavával.

A vers  címe, és többször visszatérő kulcsszava  tulajdonképpen egy szójáték: az “év” (año) szóból képzett, nem létező kifejezés, ami arra utal, hogy a szerző fájdalma annyira régi és mély, hogy szinte őnálló életre kelt, és saját nevet is kapott. Egy olyan szót kellett tehát találnom, ami nincs még a magyar nyelvben, kicsit régies hangzású, tükrözi a fájdalom mélységét és intenzitását, és benne van, hogy “év”.

Általában szeretem a kihívásokat, de ez most feladta a leckét. Kevés idegesítőbb dolog van, mint amikor valami makacsul besfészkeli magát az ember agyába, és bármi egyéb érelmes gondolatot blokkol. Ez történt velem is: a vers napokig “Évike” munkacímen futott a fejemben, és képtelen voltam más megoldást találni. Volt egy pillanat, mikor meg is jelent egy copfos, fagyizó kislány képe, aki folyékonyan káromkodik spanyolul… Ennél a pontnál leültem, és nekiálltam összeszedni az összes létező főnévképzőt, és egyenként végigpróbálgatni, melyik működhet. Némelyik egyszerűen csak borzasztóan hangzott. mint az “évmény” (esetleg, hogy még szebb legyen: “évmány”). A legbizarrabb talán az “évettyű” volt. Ez nem lehet más, mint egy búgócsiga, amit, ha megpörgetünk, időgépként működve évtizedeket repít előre… Gondolkozás közben éreztem, hogy én is egyre távolabb kerülök a költemény eredeti mondanivalójától.

Aztán, amikor már ott tartottam, hogy az egészet hagyom a fenébe, és a vers eredeti példányát csíkokra vágva megetetem az óriáscsigáimmal, egy este félálomban megérkezett a megoldás. Hogy mi, azt most nem árulom el: majd megmutatom az egész verset, ha túl leszünk a nyilvános felolvasáson.

time-machine-295906_960_720

Ti küldtétek

Ahogy egyre több ismerősöm fedezi fel, mivel foglalatoskodom a “civil” munkám mellett, mind gyakrabban fordul elő, hogy egy-egy írással kapcsolatos képről, megjegyzésről én jutok eszükbe. Ennek köszönhetően egész csinos kis gyűjteményem van már mémekből… Néhányat közkinccsé teszek, csak hogy lássátok, igenis mindet megnéztem, amit küldtetek!

A határidős munkák szellemében:

IMG_7405

 

És még egy, a tipikus lapzárta-hangulat (gyerekem nincs, de a többi teljesen fedi a valóságot):

IMG_7407

 

Ezzel is mélyen tudok azonosulni:

IMG_7408

 

Egy diagram, ami nagyjából tükrözi prózaíró karrieremet:

IMG_7409

 

Ezt mély bocsánatkéréssel küldöm minden múltbeli partneremnek (ebből a szempontból a legideálisabb időszakom a bolygó másik felén élő távkapcsolat volt, az időeltolódás miatt):

IMG_7410

 

Ezt tegnap kaptam, csodálatosan ábrázolja, mennyire komolyan veszik a legtöbben, mikor kiderül, hogy egyébként verseket írok:

IMG_7507

 

És végül személyes kedvencem és sorstársam, Snoopy. Tegnap ilyenkor, mikor még válaszra vártam egy laptól, nagyjából ez volt a hangulatom. Azóta jobb a helyzet.

IMG_7515