Üvegasztal

1.

Amikor apám belépett a szobába, egyenesen a szőnyeghez ment, felkapta a fiamat,  és odaültette az üveg dohányzóasztalra.

– Ezt a gyereket kétszer annyira kell szeretni – mondta – mert egyszer már nem szerették.

A fiam ott ült, és komolyan nézte apámat. Volt valami a tekintetében, amitől zavarba jöttem. Nem láttam még ennyire kicsi gyereket ilyen hosszan, kutatóan vizsgálni valakinek az arcát. Aztán hirtelen becsukta a szemét, de nem csak úgy lehunyta: görcsösen összeszorította, olyan erővel, hogy még a szája is kinyílt közben. Azt hittem, sírni fog, de amikor végül újra apámra nézett, mosolygott.

Én közben arra gondoltam, milyen nehéz délután volt ez az utazással, a rengeteg papírmunkával. Nagyon féltem, hogy valamit elrontok, sosem tudtam rendesen odafigyelni semmire, anyám, amíg élt, Szélvész kisasszonynak hívott, mert amerre csak jártam a lakásban, mindenhol levert, szétszórt tárgyak maradtak utánam. Ő jött a nyomomban, pakolt, és közben folyamatosan zsörtölődött, hogy sosem leszek így rendes háziasszony. Ha tudná, hogy most takarításból élek, jót nevetne. Vagy talán el sem hinné.

Apám aznap korábban jött haza, nem mondta, de én tudtam, hogy sietett. Látni akarta a gyereket. Még sokáig így hívtam: a gyerek. Az, hogy a fiam, nehezen jött a számra, még ízlelgetnem kellett a szót, hogy úgy tudjam kimondani, olyan természetesen és büszkén, mint mások. Pedig igazán büszke voltam rá. Amikor az utcán idegenek állítottak meg, hogy mennyire szép, úgy éreztem, mintha valami filmsztár lennék, akit bárhol felismernek a rajongói. De akkor is: gyerek. Esetleg Lacika. A fiam csak később lett.

Apám szavai szíven ütöttek, hirtelen ugyanazt éreztem, mint a legelső pillanatban, amikor ez a furcsa kisfiú először pillantott rám. Egy fekete szemű kamaszlány ölében ült, és egy kiflivéget rágcsált.

– A testvére? – kérdeztem, és közben arra gondoltam, hogy kettőt nem, azt már aztán tényleg nem lehet, és testvéreket nem lehet szétválasztani, én nem tudnám megtenni.

– Az anyja – mondta egy furcsa kis fintorral a hölgy, aki az irodából kísért el az ebédlőig. – Itt lakik nálunk, de itt csak gyerekek lehetnek, anyák nem. Ha megszabadul a kicsitől, akkor maradhat.

A lány felnézett, letette a kisfiút a földre, és felállt. A mellkasomig ért csak.

– Lacikának. hívják. Az apja után – mondta. Aztán lassan az ajtóhoz ment, vissza sem nézett.

Alighogy hazahoztuk, a fiam másnapra nagyon beteg lett, belázasodott, napokig folyt a füléből a genny. Apám attól félt, hogy meg fog halni. De én tudtam, hogy nem eshet baja. Nem hal meg, inkább olyan, mintha most születne meg nekünk.

2.

Aznap este a rövidebb úton mentem haza, átvágtam az üres telkeken, mert úgy gyorsabb volt, még ha veszélyesebb is, mert a sötétben könnyen valami gödörbe léphet az ember, ha nem vigyáz. Márpedig most vigyáznom kellett, mert vártak. Furcsa volt arra gondolni, hogy most már mindig így lesz, és minden este várni fognak haza, ketten is. Útközben próbáltam elképzelni, milyen lesz. Három lányom van, nem is fogom tudni talán, mit kezdjek egy fiúval. Meg kell majd tanítani mindenfélére, rendes dolgokra, hogy boldoguljon majd a ház körül. Meg olvasni is, az nagyon fontos, hogy szeressen olvasni, és tanult ember legyen. Majd egyetemre is mehet, ha akar. Aztán észbe kaptam: de hát még csak másfél éves! Hangosan nevetni kezdtem, még szerencse, hogy ott a sötétben senki sem látott, még bolondnak nézett volna.

Nem hittem, hogy lesz unokám. A három lányból egynek sem lehetett gyereke. A feleségem szerint az anyja átkozott meg minket, amiért titokban házasodtunk össze. Én nem hiszek az ilyesmiben. Van olyan, hogy az embernek nem sikerül valami, és kész. Így is sok minden sikerült, és a lányok igazán jó gyerekek voltak mindig.     Most, amikor ez a lehetőség adódott, rögtön mondtam Évának, hogy próbáljuk meg. Amióta az anyja meghalt, és ő hozzám költözött, sem beszélgetünk többet, mint azelőtt. A múltról nem érdemes, mind a ketten túl vagyunk már rajta. A napi teendőket néhány mondatban elintézzük. A jövő meg így, hogy nincs gyerek, nem számít. Legalábbis eddig így volt. Most talán másképp lesz.

Hazaértem, a gyerek a szőnyegen játszott, az asztal mellett. Sokkal szebb volt, mint a fényképen. Azt hittem, egy kis vézna cigánygyereket kapunk, de ez a kisfiú valahogy teljesen más volt, mint bármelyik, amit eddig láttam. Pedig sok gyereket láttam már, árvákat is, a háború után, nagyon kicsi gyerekek nagyon nagy ruhákban, és teljesen egyforma volt a tekintetük. Olyan, mint az enyém is azokban a napokban, ugyanolyan üres és csodálkozó, mint amit reggelente láttam a tükörben, és amiben keresnem kellett a saját, megszokott pillantásomat. De ez a gyerek igazi volt, élő kisfiú, mindene élt, és olyan komolyan nézett a szemembe, amikor felemeltem, hogy zavarba is jöttem tőle.

Az asztalt, amire felültettem, hogy jobban megnézhessem magamnak, én csináltam. Abból a diófából, ami az udvarunkon állt sokáig, és amit végül ki kellett vágni, amikor hozzáépítettünk a házhoz. A lábakat és a keretet kifaragtam, aztán mintákat égettem bele. Az üveglapot a tetejére méretre vágattam. Talán azt is meg tudtam volna csinálni, de az üveg kényes anyag, tudni kell vele bánni, inkább olyanra bíztam, aki ért hozzá. A gyerek az asztalon ülve is csak nézett rám, és akkor már tudtam, hogy nagyon fogom szeretni. Nem érdekel, kinek nem kellett. A miénk.

3.

Az üvegasztalon ülni olyan volt, mintha a semmiben lebegnék. Ha lenéztem, a két combom között a szőnyeget láttam, de mélyen alattam. A férfi, aki akkor lett a nagyapám, nagyon közelről vizsgált, és én is őt, meg akartam jegyezni minden apró részletet az arcán, a szürke borostát, az orra tövénél kunkorodó pihéket, a kis rést a fogai között. Azt akartam, hogy ez legyen az első emlékem, életem legelső képe. Arra gondoltam, hogy ha összeszorítom a szemem, és nagyon figyelek befelé, talán el tudom tüntetni az összes eddigi eseményt, amire emlékszem, és csak ez a mostani pillanat marad, ahonnan az életemet folytatni fogom.

Nem féltem, pedig ilyen magasra egyedül fel sem tudtam volna mászni. A nagy színes kocka, amivel egész délután játszottam, lent maradt a szőnyegen. Álmos is voltam, reggel indultunk, és csak délután értünk ide, és nem tudtam menet közben aludni, mert a vonaton sokan voltak, nem lehetett leülni. Néhányan odajöttek, és beszéltek hozzám, aztán hamar otthagytak, mikor rájöttek, hogy úgysem fogok válaszolni. Nem beszéltem senkivel egyébként sem, később sok bajom is volt abból, hogy nem tudtam rendesen kérdezni vagy kérni, és ezért inkább megpróbáltam megszerezni egyedül, amire szükségem volt. De akkor, aznap délután ez nem volt még fontos. Semmi nem volt fontos, csak az, hogy megérkeztem ide, és ez a két ember olyan volt, mintha mindig rám várt volna. Még a nevemet is tudták. Én nem tudtam az ő nevüket, és később, amikor már megtanultam, akkor sem szólítottam őket Évának és Istvánnak. Nem szerettem megszólítani őket, inkább odamentem, és megfogtam a kezüket, vagy megbökdöstem kicsit a hátukat, meghúztam a ruhájuk ujját, hogy rám figyeljenek. Jó volt megérinteni őket. Most is, ahogy ott ültem az asztalon, arra gondoltam, hogy megfoghatnám a nagyapám orrát.

Az üveg hideg volt, a nadrágomon keresztül sütött. Fészkelődni kezdtem, lefelé sandítottam, de nem mertem leugrani. Mindjárt letesznek a szőnyegre. Vagy még jobb lenne, ha felemelnének, és nem tennének le még nagyon sokáig.

 

(Megjelent a Dimenziók 8 című antológiában, Aposztróf Kiadó, 2017)

Advertisements

Szonett

ha volt teremtés ilyen lehetett
ami új még ráfeszül a térre
az egyensúlyra vágyó elemek
maguktól simulnak egy tenyérbe
csípő derék a hát vonala bordák
más-más mozdulat minden egyes érnél
kezed nyomán a semmiből kap formát
szét is hullana távolabb ha lépnél
még új és puha még bármi lehet
vakító a színek tisztasága
ahogy kavargásuk egyre csendesebb
fénnyel telik a sejtek puszta váza
íriszed tükrén látom meg magam
anyaggá simított anyagtalan

Hol volt, hol nem volt

ha már mindent elmeséltél
amit nélkülem megéltél
akárhová elvihetlek
le a völgybe föl a hegynek
nem lesz többé mitől félnem
ha már mindent elmeséltem
rég feladták ha kerestek 
így bárhová elvihetlek
rekettyésből ki a fényre
fecskefűnek hull a vére
hol cammogva hol szaladva
fut velünk a zöld Szalajka
erdő mélyén vízmosáson
senki minket meg ne lásson

Jelek

na de mégis honnan kellett volna tudnom
repedés a falon odavetett firka
hol táncolt a neved fénnyel vízre írva
ki titkolta eddig hozzám el ne jusson

volt-e erdő ahol épp úgy nőtt a moha
átbújtam alatta elléptem fölötte
törött száraz ágak vagy madarak röpte
hányszor néztem vajon és nem láttam soha

mikor öntöttem ki azt a kávézaccot
aminek az alján ott látszott az arcod
melyik tenyeremben futó vonal voltál

teraszokon kertben parkban üldögélve
hogy hullott elém és hogy söpörtem félre
miért nem szólt senki te miért nem szóltál

 

Tiszelt szerző

nem kérjük bár jólesne ha
a jövője rajtunk múlna
talán mégis megfontoljuk
jelentkezzen fél év múlva
épp nem tudjuk kifizetni
de maradjon ilyen lelkes
választhatna frissebb témát
én is voltam már szerelmes
már az apját is ismertem
ne higgye hogy feleselhet
milyen szépen csengő rímek
írjon inkább gyerekverset
megvitattuk nem szerettük
olyat küldjön ami hat ránk
nem áll módomban közölni
bár egy kávét megihatnánk
most hogy átírta negyedszer
vallja be hogy fellélegzett
nagyon ügyes ifjúkori
önmagamra emlékeztet
hogyha kihúzza a felét
mellékletben lehozhatjuk
ígéretes hagyja nálunk
egyszer biztos elolvassuk

“Ennyi kell csak, hogy máshogy nézzünk egymásra”

(Részlet a Nem tudom, hogyan kell másnak lenni című könyvből. Megrendelhető itt )

Egy játszótéren ülünk le beszélgetni, a helyet ő választotta, itt érzi jól magát. Nyári szünet van, mégis szívesen találkozik velem, pedig azt hittem, ilyenkor nem akar tanárt látni.  Mesél a környékről, elmondja, hogy itt mindennek története van. Aztán hirtelen rám néz, és megkérdezi:

– Szereted a régi épületeket? Mert akkor mutatok neked egy helyet… nincs messze…

Megígértetem vele, hogy végzünk fél kettőig, megesküszik, én nem hiszem el, ő tudja, mit gondolok, de azért komolyan megegyezünk. Aztán nekivágunk. Siet, hiszen megígérte, nehezen tartom vele a lépést. Sokkal magasabb, mint én, és persze feleannyi idős – így könnyű rohanni. A korláton is gond nélkül átugrik, én egyszer visszahuppanok, csak másodszorra sikerül átvergődnöm. Kicsit aggódom, hogy ennyi volt az osztályfőnöki tekintélyemnek, annyira nem méltóságteljes egy másfél méter magas akadályon billegni másodpercekig, de nem szól egy szót sem szerencsére. Sőt, a kerítésen lévő luknál már udvariasan széthajtogatja a kiálló drótokat, hogy kényelmesebben mászhassak be. Egy kapucnis pulcsis lovag.

Ahogy belépünk az épületbe, azonnal megszűnök azon filozofálni, mennyi hülyeségre tudnak rávenni a diákjaim. Hatalmas csarnokban állunk. Középen szerelőaknák, az oszlopok között üvegszilánkok és betontörmelék, valahol nagyon magasan felettünk a tető üvegtáblákból áll. Óriási az egész, gyönyörű és félelmetes, és hirtelen én is tizenéves kölyök leszek: mindent meg akarok érinteni,  legszívesebben felmásznék a tetőre, hogy lássam onnan fentről is a Dunát, köveket rugdosok a padlón tátongó résekbe, varázslatos az egész. Megszédülve keringek az oszlopok között, ő pedig büszkén vezet körbe, mintha az egész hely az övé lenne.

– Megmutatom a hűtőmedencét is! Itt hűtötték le a kész alkatrészeket. Tudod, ez egy hajógyár volt régen.  Lemértük a múltkor, tíz méter mély!

A medence tényleg mélynek látszik, esővízzel van tele.  Feldereng benne egy komplett szekrény és egy felállított létra. Nem szeretnék arra gondolni, mi minden lehet még ott.

A következő terem talán öltöző lehetett, a padlón ruhák és cipők. Úgy érzem magam, mint egy atomtámadás utolsó túlélője, kísérteties az egész.

– Nagyon para, ugye? Olyan, mintha még mindig itt lennének valahol!

Tényleg olyan.

– Az ilyen helyeken az a legfontosabb, hogy amikor felfedezed, nem szabad nagyon megváltoztatnod, hogy akik utánad jönnek ide, ugyanezt láthassák. Jó, betörtem pár ablakot, meg graffitiztem a falakra, de a lényeg így is ugyanaz.

Az eszem megáll, egy etikus betörő!

-Gyere, az irodák a legjobbak!

Egy másik épületbe lépünk. Sok kis szoba, bokáig gázolunk a mindent elborító papírokban. Találomra felkapok néhányat. Szerződések, fejléces papíron beszámolók, a legrégebbiek a hetvenes évekből, az utolsók a kilencvenesekből.  Rengeteg számlatömb. Versenyezni kezdünk, ki talál nagyobb összegű nyugtákat. Csillogó szemmel túrunk könyékig a papírokba, most tényleg egyidősek vagyunk. Ő nyer millió fölötti ősszeggel.

Húsz perccel és némi kerítésmászással (egyre jobb vagyok) később megint az utcán vagyunk. A nagymamája hívja, hogy hova tűnt. Félénken rám néz.

– Haza tudsz vinni kocsival?

Hirtelen megint felnőtt vagyok, hazaviszem. Elbúcsúzunk, aztán csak vigyorgok a kocsiban ülve. Hát ennyi kell csak, hogy máshogy nézzünk egymásra.  Nem tanár és rossz gyerek – csak simán emberek.

Vázlat

két vonal csak az egyik a vállad
ott ahol az enyémmel összeér
erősnek hittem de ebben a fényben
áttetszik rajta mégis minden ér

a második vonal bal szemednél
néznem sem kell már fejből is tudom
mélyülő ívét végigkövetve
a sajátomat is újrarajzolom

nem mozdulok meg most fel ne ébredj
reggel fél hat és majdnem elhiszem
ez a pillanat lehetne az első
nem látott talán így még senki sem

Még szerencse…

néha amikor álmomban megjelensz
neked rontok pedig egyébként soha
hogy képzelted hogy így csak egy szó nélkül
és visszhangzik tőlem az egész szoba

vagy csak bámullak és te is csak bámulsz
mintha te sem hinnéd hogy ez én vagyok
vagy  szólsz figyeljek jobban a dolgokra
mert téged is és mindent elhagyok

de olyan is van hogy csak szorítalak
mintha így lehetne nyerni még időt
tiszta szerencse hogy már rég halott vagy
különben nem kapnál  tőlem levegőt