A nagy varázsló

Amikor lelkendezve meséltem S. -nak, hogy már megint odavagyok Ámosz Ozért, Azt felelte: “hát, persze, minden nő szerelmes belé”. Lehet, hogy féltékeny is egy kicsit… pedig ő adta a kezembe először az egyik regényét néhány éve, mikor egy térdműtét után napokig szobafogságon voltam. Talán szerencsés véletlen, hogy ez éppen a Szerelemről, sötétségről volt, azóta ugyanis nagyjából bármit elhiszek Ámosz Oznak. Most gyors egymásutánban három könyvén is átrágtam magam, mindegyik nagyon más, és mind nagyon jó. Ez már önmagában lehetne ok, hogy valakiről azt gondoljam, nagyszerű író, de nem azért szeretem, mert jó a technikája. Ha már itt tartunk, van olyan író, akinek nagyon jó a technikája, ezt tudja is magáról, és éppen ezért mindig felhúzom magam azon a lekezelő fölényességen, ahogy velem, mint olvasóval eljátszadozik, miközben minden egyes  – egyébként tényleg nagyszerű – mondatából az sugárzik, hogy “látod, milyen jó vagyok?” Na Ámosz Oz pont nem ilyen. Nem fél bevallani, hogy néha nem pontosan tudja mit csinál, de úgy engedi ki a kezéből az irányítást, hogy közben van benne valami végtelen derű, nyugalom és bizalom. Ha S. igazat mond, és tényleg minden nő belszeret, az részben talán azért lehet, mert nagyon intuitív, néha kifejezetten lírai, de úgy, hogy nem lesz közben feminin – tud tárgyilagos és egyszerű maradni, ami viszont nagyon férfias. És ez nem csak a szépirodalmi műveire érvényes: a tanulmányait, sőt még a politikai cikkeit és előadásait is ugyanez a kettősség jellemzi. Ez a férfi-női egyensúly pedig olyasmi, amit mindannyian keresünk, valami különlegesen megnyugtató harmónia, amit talán nem ismerünk fel, de szívesen süppedünk bele és élvezzük azt a biztonságot, amit nyújt.

Régen történt velem olyan, hogy egy író minden elérhető könyvét igyekeztem megszerezni és egymás után elolvasni, egészen addig, amíg szinte mérgezéses tüneteket kezdtem felfedezni magamon, de most mintha újra valami ilyesmi kezdődne. Ez persze nem egészséges, de olyan ritkán esik meg, hogy nehéz ellenállni a csábításnak. A varázs általában addig tart, amíg nem válik valami kiszámíthatóvá, és most abban a stádiumban vagyok, hogy még érnek meglepetések. A Miháél, Miháél előtt például voltak gondolataim, milyen lesz, de kinyitva a könyvet a negyven évvel később írt előszónál már elvesztem, és utána már szinte nem is érdekelt, mi jön. Remélem, azért nem tart az őrület örökké, mert most készülök megrendelni tőle egy tanulmánykötetet, ami magyarul nem elérhető, termésetesen a hónap utolsó napjaiban, amikor egyébként semmire nincs már pénzem…

Mondjuk…

Mondjuk

ha mondjuk hirtelen itt teremnél

vagy hagynál egy cetlit hogy kerestél

az ablak megint a te ablakod lenne

hívhatnálak minden csütörtökön este

nem tartanál soha rendet a lakásban

moshatnád kézzel a zoknidat a kádban

hallgathatnál néha éjjel operettet

odaégethetnéd folyton a krokettet

szólíthatnál béna beceneveken

zsebredughatnád télen a kezem

német csatornákat néznél délután

örülnél hogy tudsz futni a HÉV után

minden karácsonykor írnál húsz lapot

megünnepelnénk a gyereknapot

hajtanál amíg célba nem jutok

elmondanál mindent amit nem tudok

nem gyűrnéd a tested csonttalan maketté

és egyikünk szíve sem hasadna ketté