Hanami

Szégyen vagy nem: megélhetési pályázó vagyok. Olyankor szoktam csak írásokat küldeni valahova, ha abból hasznot remélhetek: pénzt, további lehetőségeket vagy kapcsolatokat. Azért néha akad egy-egy kivétel, mikor valamihez csak simán kedvem támad. Így voltam tavaly egy haiku-pályázattal, ami furcsa módon elindított bennem végre valamit, amit addig nem tudtam, hogyan közelítsek meg: ők nem tudják, de akkor kezdtem el végre az apámról írni, hat év után (itt megtaláljátok) . Talán emiatt, vagy talán azért, mert annyira kedves volt az egész, idén is eszembe jutott, hogy rákeressek, hátha megint kiírják a pályázatot. Két héttel ezelőtt rá is bukkantam a hirdetésre, és – mondjátok, hogy nem a sors keze – az idei megadott téma, amiben verset kellett beküldeni, a kutya volt. Aki egy kicsit is ismer, az tudja, mennyire fontos szerepet töltenek be az életemben a kutyák, ezért nem is volt kérdés, hogy idén is küldök verset, még ha nem is lehet semmi nagy értékű dolgot nyerni, egyszerűen csak a móka kedvéért. Az eredményhirdetés egy egész napos rendezvény, a II. Magyar Haiku Nap keretében volt múlt szombaton, és mivel épp szabad is voltam aznap, örömmel mentem el.

Voltatok már a Hopp Ferenc múzeum kertjében? És tavasszal, amikor egyszerre virágzik a magnólia és a cseresznye? Ha most elindultok, talán még láttok belőle egy kicsit, csodaszép, és tökéletes környezet haikut olvasni vagy hallgatni. És azt tudtátok, hogy minden haikut kétszer szoktak felolvasni? Egyszer, hogy megérkezzen hozzád, és még egyszer, hogy át tudd érezni, mit is jelentenek a szavak. A nap folyamán maratoni haiku-felolvasás zajlott, bárki odaülhetett hallgatni. Az egész nagyon kedves, egyszerű és magától értetődő volt, verseket szerető emberek találkoztak és örültek annak, hogy van bennük valami közös. Nagyon más volt persze, mint a komoly irodalmi estek és könyvbemutatók, de valahogy sokkal emberközelibb, igazibb, tényleg a versekről szólt ez a nap és semmi másról.

Volt egy időszak, amikor a haiku hihetetlen nagy divat volt, mindenki azt hitte, hogy könnyű megírni, mert rövid és nem rímel, és ezerszámra jelentek meg a rosszabbnál rosszabb művek. Szerencsére ez mára lecsengett, már nem annyira menő elvont haikut írni, így újra lehet jókat találni anélkül, hogy rengeteg rossz között legyen muszáj keresgélni. Nem vagyok megszállott rajongója a műfajnak, de jó néha olyan verset olvasni, ami olyan pici és tiszta, mint egy vízcsepp, és valami nagyon finom egyensúly van benne.

Ja, igen, a pályázat. Harmadik lettem profi kategóriában, a verset most nem mutatom meg, mert a Magyar-Japán Baráti Társaság lapja, a Kizuna le fogja közölni júniusban, legyen az övék az első publikáció 🙂 De köszönöm nekik ezt a napot, és ha jövőre is lesz Haiku Nap, akkor biztosan ott leszek!

Gerillaköltészet

A gittegylet.com kezdeményezésére a Költészet Napja alkalmából versek lepik el ma az utcákat. A szabály nagyon egyszerű: olyan felületre ragaszzunk ki verseket, ahol a járókelők jól láthatják, de nem zavar senkit. Adottak tehát az egyébként is hirdetésre használt felületek, esetleg tereptárgyak, amennyiben ezzel senki tulajdonát nem rongáljuk. Bár mostanában kevésbé veszek részt tömegmegmozdulásokon, ennek nem tudtam ellenállni, ezért ma úgy indultam el otthonról, hogy volt nálam néhány kinyomtatott vers is. Persze nem is én lennék, ha nem felejtettem volna otthon a ragasztót… Úgyhogy ha a Budapesten sétálva eperillatú rágógumival fixált verseket találtok különböző hirdetési felületeken, akkor az én voltam.
Meg is mutatom, hol:

Wesselényi utca környéke:

image

A szívmelengető pillanat, amikor ráébredsz, hogy más őrültek is élnek errefelé:

image

Nyugati pályaudvar:

image

És szintén a Nyugati, ahol a multikulti jegyében valaki gondolt a külföldiekre is:

image

Boldog április tizenegyedikét mindenkinek!

Az első

Lilith

hagynám magam legyűrni mégis
várva a pillanat mámorát
rajtad áll akarod-e látni
hogy nem Ő teremt minden csodát

gyászolod mi meg sem született
ne tőlem várd hogyan légy szabad
az aki az álmodban kísért
nem én vagyok csak saját magad

milyen királyság jutott nekünk
testünk takarni nincsen palást
neveznéd Őt a valódi nevén
mondd ki értem és többé ne lásd

 

Ádám

ott voltál az idő kezdetén
szóltál mikor nem voltak szavak
tisztább kép nincsen mint ahogyan
szemem tükrében láttad magad

nem vesztettem itt mást csak téged
milyen vágy űz mégis szüntelen
győztes vagyok vagy csak szerencsés
hogy nem kell senkivel küzdenem

bárhol is jársz veled maradtam
éget vakít amit megmutatsz
démon angyal vagy ember fia
hazatér kit magadba fogadsz