visszhang kategória bejegyzései

Földes Petra: Tíz történet

Megjelent az Új Pedagógiai Szemle 2017. 5-6. számában

  

Online itt olvasható

 

Reklámok

Könyvajánló – avagy a nyugalom megzavarása

Könyvajánló az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egeysületének lapján

Kezdő iskolapszichológus korom óta kísért engem az, az elsőosztályos kisfiú, aki a részeg apja elől elmenekülve az éjszakát a híd alatt töltötte édesanyjával és a testvérével, de másnap ott volt az iskolában. Így szégyenkezve végighallgathatta a tanítói szidalmat, sőt beírást is kapott, mert nem készítette el a leckéjét.

„A gyerekeink a jövőnk.” Tényleg. Nem nehéz belátni, hogy ez a szlogen egy teljesen logikus folyamatot ír le. A gyerekek felnőnek és ők lesznek a jövő polgárai, akik meghatározzák a társadalmat. Sokan persze majd a társadalmon kívülről teszik ezt. Jelenleg a gyerekek 30%-a kap arról papírt, hogy nem illik a többiek közé, legalább is az iskolában biztosan nem. És mint tudjuk, „az iskola a társadalom előszobája.” Tényleg. Újabb szlogen, ami szintén egyértelmű igazságot foglal össze.

A statisztikák számokkal azt is szépen igazolják, hogy azok közül, akiket már az előszobában meggyötörnek, megaláznak, és kivágják onnan, kevesen fognak könnyedén csevegve kávézni a nappaliban. Ezt egyébként statisztikák nélkül is be tudnánk látni.

Tehát hogyan is néz ki ez a mi jövőnk?

A magyar gyerekek egyre jobban lemaradnak a számolás, olvasás és a természettudomány terén. A tizenévesek 20 %-a funkcionális analfabéta. Amúgy több, mint másfél millió gyerek él a létminimum alatt. A Központi Statisztikai Hivatal már inkább nem is adja közre az adatokat.

Ennyit az ország jövőjéről. Fájdalmas, de ha igazán azt akarod, hogy fájjon, nézzél a számok mögé. Sőt, a külső mögé, a „lemorzsolódás” szó mögé. Kevés ennél cinikusabb szót ismerek. Mint valami törmelékről, úgy szól a gyerekekről, fiatalokról, akiknek már kezdetben is alig van esélyük a méltó életre, akik sokszor már semmi mást nem akarnak, csak hogy hagyják őket végre békén, és csak élni akarnak. Nem, ez nem igaz, mert nem mindegyikük akar már élni sem.

A legfontosabbak, amik kiránthatnak a bajból, a család, a szociális háló, a tanulás egyre elérhetetlenebb számukra, mert az ő pályájuk lejt, ezt kapták, és adják tovább.

Ebben a könyvben válaszokat kaphatunk arra a kérdésre, amit gyakran feltesznek a viselkedése miatt az utcára, intézetbe, kórházba, börtönbe került fiatallal kapcsolatban: Mi járhat ennek a fejében?

Először csak rossz iskolák, nem törődöm ideges pedagógus. Közben esik szét a család. A gyerek a legkevésbé fontos, leginkább mindenkinek útjában van. Kisgyerekként még a legtöbbjük küzd, szeretne megfelelni. A vízválasztó a tizenéves kor. Ekkorra már felhalmozódtak a feszültségek, a maradék iskolai menedék, mondjuk a szeretett tanító is eltűnik a gyerekek életéből. Maradnak az elvárások. És persze a pofonok. Itt-ott segít egy mentor, felbukkan egy biztos pontnak tűnő családtag, egy igazi iskola. Esetleges mentsvárak. A fiatalok megtanulják, hogy csak magukra számíthatnak, ami nem biztos, hogy nagyon jó hír. Így néznek ki a gyerekeink, így építjük fel velük a jövőt.

Talán szöveggyűjteménynek nevezném ezt a könyvet. Monológok arról, hogyan látja egy-egy a környezet által már leírt fiatal a saját útját, helyzetét. Van aki még küzd, van aki már nem.

A könyvben közölt szövegek a nyugalom megzavarására alkalmasak, de éppen ezért íródtak. Jobb, ha nem vagyunk nyugodtak, amíg körülöttünk tömegével pusztul le a jövő.

Gyarmathy Éva


Senkinek nem kellenek a balhés, diszlexiás gyerekek

Szurovecz Illés cikke a Nem tudom, hogyan kell másnak lenni című könyvről az Abcúgon és az Indexen.

Tíz hasonló sorsú fiatalról szól Kerényi Kata, a budapesti Zöld Kakas Líceum tanárának “Nem tudom, hogyan kell másnak lenni” című könyve. A Zöld Kakast Kerényi szerint azért hozták létre, hogy adjanak egy utolsó esélyt azoknak, akiket nem fogadott be az állami iskolarendszer azért, mert balhésak, hiperaktívak, vagy valami miatt nehezen kezelhetők. Igaz, az utóbbi években egyre többen keresik fel őket olyanok is, akik amúgy elboldogulnának egy hagyományos iskolában, csak éppen elegük van az állami oktatásból.

“Nem is tudom, hány iskolába jártam eddig… tizenvalamennyibe. Főleg általánosban váltottam sokat. Meg egyszer szakközépben, pedig annak tökre örültem, hogy ott kapok érettségit, meg szakmát is tanulhatok” – mondta egy másik diák. Az iskola vezetése tavaly kutatást indított, hogy feltérképezzék, pontosan milyen típusú gyerekek választják a Zöld Kakast, ezért interjúzni kezdtek a diákok körében. “Közben olyan dolgokat meséltek el magukról, amikre egyáltalán nem számítottunk. Nyíltan beszéltek az óvodáskori élményeikről, a szüleikről és a családjukkal való kapcsolatukról” – mondta Kerényi, aki elhatározta, hogy könyvet ír ezekből a történetekből.

A teljes cikk itt olvasható


Az írástudó oroszlánszelidítő

Novella és Interjú az Elle Magazin 2017. áprilisi számában

Négyévesen tanult meg írni-olvasni, és azóta nem is hagyta abba – mondja magáról olvasónk, Kerényi Kata. Málnacukor című novellájával ő lett az Elle Több nőt az irodalomba elnevezésű pályázatának első helyezettje

Kisgyerekként határozottan állítottam, hogy ha nagy leszek, oroszlánszelidítő leszek – fogalmaz Kerényi Kata. Az állatoknak azóta is fontos szerepe van az életemben, sok időt töltök a saját kutyáimmal, illetve kutyakiképzőként mások kedvenceivel is. Főállásban egy budapesti alternatív iskolában dolgozom pedagógusként. A gyermekkori önmagam igazán nem panaszkodhat, a kettő együtt majdnem oroszlánszelidítő. Mindkettőhöz szükség van kíváncsiságra, és arra, hogy rugalmasan tudjam kezelni, bármi történik. Amíg ezt meg tudom őrizni, azt hiszem, nagy hibát nem követhetek el.

 Milyen szerepet játszik az életedben az írás?

Nagyon korán, négy évesen megtanultam írni és olvasni, és azóta gyakorlatilag nem is hagytam abba. Voltam már marketingszöveg-író, dolgoztam újságnak, kipróbáltam magam a műfordításban is,  több, különböző témájú blogot vezetek, a munkámhoz kapcsolódóan rendszeresen publikálok szaklapokban, és persze írok a magam örömére is. Leginkább verseket (ezek időnként olvashatóak irodalmi folyóiratokban), novellát csak ritkán.

A novellád valós eseményeken alapul, vagy te találtad ki a történetet?

A Málnacukor alapja egy valódi történet, egy kedves ismerősöm mondta el nekem, mint saját emléket. A novellában leírtak nem pontosan egyeznek meg azzal, amit ő elmesélt, van, amit én tettem hozzá, illetve akadnak benne itt-ott elrejtve személyes apróságok is – érzések, gondolatok a saját gyerekkoromból. Nagyjából egy éve írtam, tehát nem erre a pályázatra készült, de örülök, hogy végül itt találta meg a helyét.

Máskor is indultál már hasonló pályázaton?

 

Folyamatosan figyelemmel kísérem az irodalmi pályázatokat, többször előfördult már, hogy sikerült helyezéseket is elérnem. Amikor eldöntöm, hogy indulok egy-egy ilyen megmérettetésen, a fő szempont mindig az, hogy mennyi

 

re szólít meg a téma, vagy kihívást jelent-e, mint feladat, esetleg kipróbálhatok-e valamit, amit még sosem csináltam. Mivel nem tartom magam prózaírónak, ez a pályázat jó lehetőség volt arra, hogy megnézzem, mások mit gondolnak arról, ha mégis ilyesmivel próbálkozom.

Milyen könyveket olvasol szívesen?

Talán szokatlan, de sok verset olvasok. A kortárs költők közül Kántor Péter, Imre Flóra, Sajó László azok, akik a legközelebb állnak hozzám. Oravecz Imre verseit és regényeit is nagyon szeretem, alig várom, hogy megjelenjen végre a családregény-folyamának harmadik része. A történet mellett  nekem nagyon fontos, hogy valami hogyan van megírva: képes vagyok félbehagyni például egy filmet, ha rosszul összerakott párbeszédek vannak benne, hiába lenne egyébként érdekes maga a cselekmény. A forma számomra elválaszthatatlan a tartalomtól, így azokat a könyveket szeretem, amiknél azt érzem, hogy ezeket a szavakat csak ebben a sorrendben és így lehetett leírni, sehogy máshogy.