Kezdő iskolapszichológus korom óta kísért engem az, az elsőosztályos kisfiú, aki a részeg apja elől elmenekülve az éjszakát a híd alatt töltötte édesanyjával és a testvérével, de másnap ott volt az iskolában. Így szégyenkezve végighallgathatta a tanítói szidalmat, sőt beírást is kapott, mert nem készítette el a leckéjét.

„A gyerekeink a jövőnk.” Tényleg. Nem nehéz belátni, hogy ez a szlogen egy teljesen logikus folyamatot ír le. A gyerekek felnőnek és ők lesznek a jövő polgárai, akik meghatározzák a társadalmat. Sokan persze majd a társadalmon kívülről teszik ezt. Jelenleg a gyerekek 30%-a kap arról papírt, hogy nem illik a többiek közé, legalább is az iskolában biztosan nem. És mint tudjuk, „az iskola a társadalom előszobája.” Tényleg. Újabb szlogen, ami szintén egyértelmű igazságot foglal össze.

A statisztikák számokkal azt is szépen igazolják, hogy azok közül, akiket már az előszobában meggyötörnek, megaláznak, és kivágják onnan, kevesen fognak könnyedén csevegve kávézni a nappaliban. Ezt egyébként statisztikák nélkül is be tudnánk látni.

Tehát hogyan is néz ki ez a mi jövőnk?

A magyar gyerekek egyre jobban lemaradnak a számolás, olvasás és a természettudomány terén. A tizenévesek 20 %-a funkcionális analfabéta. Amúgy több, mint másfél millió gyerek él a létminimum alatt. A Központi Statisztikai Hivatal már inkább nem is adja közre az adatokat.

Ennyit az ország jövőjéről. Fájdalmas, de ha igazán azt akarod, hogy fájjon, nézzél a számok mögé. Sőt, a külső mögé, a „lemorzsolódás” szó mögé. Kevés ennél cinikusabb szót ismerek. Mint valami törmelékről, úgy szól a gyerekekről, fiatalokról, akiknek már kezdetben is alig van esélyük a méltó életre, akik sokszor már semmi mást nem akarnak, csak hogy hagyják őket végre békén, és csak élni akarnak. Nem, ez nem igaz, mert nem mindegyikük akar már élni sem.

A legfontosabbak, amik kiránthatnak a bajból, a család, a szociális háló, a tanulás egyre elérhetetlenebb számukra, mert az ő pályájuk lejt, ezt kapták, és adják tovább.

Ebben a könyvben válaszokat kaphatunk arra a kérdésre, amit gyakran feltesznek a viselkedése miatt az utcára, intézetbe, kórházba, börtönbe került fiatallal kapcsolatban: Mi járhat ennek a fejében?

Először csak rossz iskolák, nem törődöm ideges pedagógus. Közben esik szét a család. A gyerek a legkevésbé fontos, leginkább mindenkinek útjában van. Kisgyerekként még a legtöbbjük küzd, szeretne megfelelni. A vízválasztó a tizenéves kor. Ekkorra már felhalmozódtak a feszültségek, a maradék iskolai menedék, mondjuk a szeretett tanító is eltűnik a gyerekek életéből. Maradnak az elvárások. És persze a pofonok. Itt-ott segít egy mentor, felbukkan egy biztos pontnak tűnő családtag, egy igazi iskola. Esetleges mentsvárak. A fiatalok megtanulják, hogy csak magukra számíthatnak, ami nem biztos, hogy nagyon jó hír. Így néznek ki a gyerekeink, így építjük fel velük a jövőt.

Talán szöveggyűjteménynek nevezném ezt a könyvet. Monológok arról, hogyan látja egy-egy a környezet által már leírt fiatal a saját útját, helyzetét. Van aki még küzd, van aki már nem.

A könyvben közölt szövegek a nyugalom megzavarására alkalmasak, de éppen ezért íródtak. Jobb, ha nem vagyunk nyugodtak, amíg körülöttünk tömegével pusztul le a jövő.

Gyarmathy Éva