Ti küldtétek

Ahogy egyre több ismerősöm fedezi fel, mivel foglalatoskodom a “civil” munkám mellett, mind gyakrabban fordul elő, hogy egy-egy írással kapcsolatos képről, megjegyzésről én jutok eszükbe. Ennek köszönhetően egész csinos kis gyűjteményem van már mémekből… Néhányat közkinccsé teszek, csak hogy lássátok, igenis mindet megnéztem, amit küldtetek!

A határidős munkák szellemében:

IMG_7405

 

És még egy, a tipikus lapzárta-hangulat (gyerekem nincs, de a többi teljesen fedi a valóságot):

IMG_7407

 

Ezzel is mélyen tudok azonosulni:

IMG_7408

 

Egy diagram, ami nagyjából tükrözi prózaíró karrieremet:

IMG_7409

 

Ezt mély bocsánatkéréssel küldöm minden múltbeli partneremnek (ebből a szempontból a legideálisabb időszakom a bolygó másik felén élő távkapcsolat volt, az időeltolódás miatt):

IMG_7410

 

Ezt tegnap kaptam, csodálatosan ábrázolja, mennyire komolyan veszik a legtöbben, mikor kiderül, hogy egyébként verseket írok:

IMG_7507

 

És végül személyes kedvencem és sorstársam, Snoopy. Tegnap ilyenkor, mikor még válaszra vártam egy laptól, nagyjából ez volt a hangulatom. Azóta jobb a helyzet.

IMG_7515

Mindenkinek van egy pillanata

Az én pillanatom egy délutáni, a Keletinél jövök ki a metróból, az egyik kezemben pórázon egy kutya, a táskámban rengeteg papír, a szakdolgozatom sokadszor átdolgozott, legújabb változata. A telefonomat bámulom, most kaptam a hírt SMS-ben. Visszaírtam, hogy “Biztos?” De közben már hívtam is valakit, hogy elmondhassam. Aztán még valakit. Vagy egy órát telefonáltam, aztán csak álltam ott, sütött a nap, és örültem, hogy pont most és pont itt. Egy Nobel-díj, úristen… Tényleg a legnagyobb erővel földhöz vágott labda pattan a legmagasabbra végül.

És most? Minden kicsit üresebb lesz, és mi folytatni fogjuk folytathatatlan életünket.

dsc_05521

Nem mese ez, gyermek!

Sok időt töltök könyvesboltban. Így az ünnepek táján nem lehet nem észrevenni, hányan keresik “azt a mesekönyvet, amitől elalszik a gyerek”. Carl-Johan Forssén Ehrin könyve, az Aludj el szépen, Bendegúz! szinte minden könyvterjesztő hálózat sikerlistáján szerepel. Most végre rászántam magam, és átlapoztam. Nem mondanám, hogy elolvastam, mert ahogy haladtam sorról sorra, egyre mérgesebb lettem, és egyre több részt ugrottam át.

A könyv egy vezetett relaxációt ír le lépésről lépésre, egy nagyon egyszerű kerettörténetbe ágyazva.  A szülő, aki felolvassa, utasításokat is kap, hogy melyik szövegrészt milyen tempóval, hangsúlyozással, akár testbeszéddel (ásítással) kísérve olvassa. Nemcsak azért lettem ideges, mert minden olyan technika, amitől mások általában ellazulnak, engem feszültté tesz, hanem azért is, mert úgy éreztem, senki nem csaphatja be így a gyerekét. Ez nem egy mese, és ha bárki mégis azt állítja, akkor sok mindent elvesz a gyerektől, amire pedig szüksége lenne.

Mire jó egy igazi mese?

  • Kapcsolatteremtésre. A szülő és a gyerek este, elalvás előtt egy olyan intim együttlétet él meg, ami fontos ahhoz, hogy a nap jó érzéssel záruljon mindkettőjük számára. Ilyenkor persze nem csak mesélni lehet, de egy történet elmondása közös élményt jelent, így a gyerek úgy alszik el, hogy közel érzi magához a szülőt.
  • Feszültségoldásra. Sok érthetetlen és bonyolult esemény megfejthetővé válik a mese nyelvén, így a világ egy mesét végighallgatva kevésbé lesz ijesztő hely. A mese végén a feloldás azt sugallja, hogy a legfurcsább és legrémisztőbb helyzetből is van kiút, ha az ember kitartóan keresi a megoldást.
  • Szórakoztatásra. Egy mese izgalmas, érdekes, tele van váratlan fordulatokkal. Mindannyian szeretünk új történeteket megismerni, képzeletbeli tájakon bolyongani, gondolkozni azon, hogyan is nézne ki egy-egy szereplő a valóságban. A gyerekek számára is örömteli játék elképzelni, amit hallanak, esetleg később eljátszani vagy továbbgondolni a történteket.
  • Nyelvi fejlesztésre. A meséken keresztül sok olyan kifejezést tanulnak a gyerekek, amelyeket a mindennapi kommunikáció során nincs lehetőségük megismerni. Akinek sokat és sokfélét mesélnek gyerekkorában, később választékosan és igényesen tudja majd kifejezni magát.

Mit vesz el ebből a “Bendegúz?”

  • A kapcsolatteremtés lehetőségét. A szülő azzal a szándékkal veszi kézbe ezt a könyvet, hogy a gyereket “kikapcsolja”, nem azzal, hogy együtt csináljanak valamit. Mivel a siker érdekében követnie kell az instrukciókat, nem tehet bele semmit a saját egyéniségéből: nem játszhat a hangjával, nem fűzhet megjegyzéseket a történethez. Így teljesen személytelenné válik az egész.
  • A feszültségoldást. Persze, a gyerek ellazul, hisz tulajdonképpen ez egy álcázott meditáció, de a napi problémáira nem kap megoldást, azok továbbra is feszítik, és előbb-utóbb felszínre törnek valamilyen módon:  akár rémálmok vagy állandósuló szorongás formájában.
  • A szórakoztatást. A történet csak ürügy a könyvben, amire fel van fűzve a relaxáció szövege. Unalmas, semmilyen élményt nem ad. Ha a szülőnek sok ideje van, talán elmesél előtte egy igazi mesét: ha nem, akkor a gyerekben kialakulhat az az érzés, hogy az olvasás valójában unalmas és időrabló tevékenység, amin jobb mielőbb túlesni, ha már muszáj csinálni.
  • A nyelvi fejlesztést. A könyv nyelvezete nagyon egyszerű, a szókészlete szűkös – erre szükség is van, hogy betöltse a funkcióját, hiszen ha bármi olyat tartalmazna, ami nem egyértelmű, arra a gyerek rákérdezne vagy elgondolkozna rajta, és ez megszakítaná a relaxációt. Így viszont nem tanul, csak passzív eleme valaminek, aminek akár aktív résztvevője is lehetne.

Az már szinte mellékes, és  cseppet sem irodalmi kérdés, hogy valaki olyanon alkalmazni egy meditációs technikát, aki nem egyezik bele, illetve nem tudja, hogy mi történik vele, mennyire etikus. A szülők jobb, ha már most felkészülnek arra a kínos pillanatra, hogy a gyerek később, mikor már tud olvasni, megtalálja a polcon a könyvet, és felfedezi, hogy mindaz, amit spontán és természetes reakciónak vélt a szüleitől felolvasás közben, valójában egy stratégia része volt.

A nagymamámnak, mikor elment az orvoshoz azzal a panasszal, hogy álmatlanságban szenved, azt mondta a doktor, hogy nem hajlandó felírni semmit: amikor elég álmos lesz, majd elalszik. Nem túl tudományos módszer, de hatásos. És nem vesz el semmit az embertől, amit ne lehetne bármikor egy kiadós alvással pótolni.

  

Hányféle szerelem

Reggel kaptam egy e-mailt, hogy este könyvbemutató lesz. Hirtelen kedvem lett elmenni, talán azért, mert épp előző nap lapoztam bele a könyvbe a boltban, vagy mert ráértem – na jó, ez pont nem igaz, rengeteg papírmunkát toltam félre egyetlen mozdulattal, hogy az Urániában töltsem a péntek estét. Aztán néhány óra múlva azon kaptam magam, hogy ott ülök a díszteremben ötven szipogó néző között, és azon gondolkozom, hogy össze kell szednem magam kicsit, mert mégsem zuhanhatok a szerző nyakába zokogva a dedikálásnál.

Nem történt semmi más, mint hogy kedves emberek beszéltek őszintén és egyszerűen életük legmeghatározóbb élményeiről. Gárdos Péter és édesanyja mondták el, hogyan íródott a Hajnali láz című regény, illetve miért lett mégis regény, és csak aztán film, nem pedig fordítva. Mindig érdekes, ha egy valós történet szereplői hirtelen megjelennek hús-vér emberként, de itt ezen túl is történt valami különleges: kettőjük kapcsolatán keresztül láthatóvá vált, hogy maga a könyv, mint tárgy a folytatása annak a történetnek, amit tartalmaz. Ez így együtt új értelmet adhat annak a rettenetesen elcsépelt közhelynek, hogy “halhatatlan szerelem”. Ennek pedig különleges varázsa és megrendítő ereje van.

A Hajnali láz így nem egy szerelem története, hanem nagyon sokféle szerelemé egyszerre. Az élethez való ragaszkodásé. Egy eszmébe vetett vakhité. A hazaszereteté. Egy fiú szeretetének története a szülei felé, és a szülők bizalmáé, hogy egy gyerekkel tényleg új élet veszi kezdetét. A generációk közötti megértés és összekapaszkodás története is. Az, hogy megíródott, utólag értelmet adott mindannak, amiről szól, amiben a szereplői csak bízhattak, hogy lehetséges. És ez valahogy reményt adhat mindannyiunknak.

hajnalix220

F

Az áprilisi budapesti könyvfesztivál egyik nagy durranása volt Daniel Kehlmann látogatása és az F című könyvével kapcsolatos pódiumbeszélgetés. Be kell, hogy valljam, addig semmit nem olvastam tőle. Annyit  tudtam csak róla, hogy nagyon fiatal, nagyon hirtelen és gyorsan futott be, és hogy kicsit osztrák, kicsit német. Mindez nem akadályozott abban, hogy átfurakodva a rajongók gyűrűjén beküzdjem magam abba a terembe, ahol a beszélgetés zaljott – gondoltam, itt az ideje, hogy többet tudjak róla, igazából elég kínos is, hogy nem ismerem. Odabent körülnézve az első benyomásom az volt, hogy én vagyok a legöregebb itt, és hogy alig van férfi a hallgatóság soraiban. Aztán látva a szerzőt és végighallgatva a beszélgetést megértettem, miért. Kehlmann sztáralkat: fiatal, jól néz ki, okos, szemtelen, nagyon jól kommunikál, tökéletes termék csodálatos, jól átgondolt marketinggel. Nehéz nem kedvelni. Persze emiatt kedvelni is nehéz, mert ki tudja, mi igaz ebből az egészből.

Ha már ott voltam, megvettem az F-et, és húsz percet álltam sorba egy csomó zavartan kuncogó egyetemista lány között, akik láthatóan ölni tudtak volna egy szelfiért a szerzővel. Tudom, ez nem egészen normális, de szeretek dedikáltatni (ezért vettem meg a Lucifer-hatást júniusban a Könyvhéten, pedig igazából csak le akartam tölteni, de véletlenül belefutottam a téren limonádézgató Zimbardoba)… És hogy miért most, hónapokkal később jut eszembe az egész? Mert bármilyen ciki is, most jutottam el odáig, hogy elolvassam az áprilisban megvett és dedikáltatott könyvet… de most tényleg elolvastam. Egy rossz hír a kortárs magyar irodalom számára: nem kell valakinek felhős tekintetű, ősz hajú pocakos úrnak lennie ahhoz, hogy író legyen, lehet jólöltözött sportos pasi is akár. Az F nagyon kedves könyv, ügyesen megszerkesztett, jól végiggondolt koncepcióval. Nem korszakalkotó, de nagyon rendben van. Egy családregény, de nem a klasszikus hömpölygős, hanem aktuális problémákat boncolgatós, és néhány olyan kínos pontot is érint, amit általában nem szeretünk bevallani, hogy mi is átélünk hasonlókat. És van harminc oldal, amibe konkrétan beleszerettem. Ez a fejezet (Família a címe) kilóg a történetből. Egy interjúban azt olvastam, hogy eredetileg poénból, a közkedvelt családregények kifigurázásaként került a könyvbe – ehhez képest hihetetlen súlya van, a kötet legjobb, legérettebb része. Ad egy kis ízelítőt abból, milyen lehet Kehlmann, ha megtalálja az egyensúlyt a rocksztárság és a tehetsége között. Most épp dolgozik egy regényen megint, nagyon remélem, hogy ebbe az irányba indul tovább – ha így lesz, újra végigállom majd azt a sort egy dedikálásért.

FullSizeRender

Mi ez a hiszti a gyerekirodalom körül?

De tényleg…
A napokban megint a kezembe került Szabó Magda Ókút című könyve (Szabó Magdáról írtam már korábban, hogy nem vagyok akkora rajongója, de ezt a könyvét nagyon szeretem). A versek című novellában arról ír nagyon pontosan, hogyan olvas egy gyerek. Ezt ajánlanám mindenkinek átfutni, mielőtt azon kezd el aggódni, hogy korunk ifjúságának fejlődésében mekkora károkat okozhat egy-egy kortárs gyermekkönyv. Nem lehet tudni, kinek mi lesz egy életre meghatározó élmény, úgyhogy a legjobb, amit tehetünk, ha minél többféle dolgot mutatunk a gyerekeknek, hogy érjék őket mindenféle hatások, és bízzunk benne, hogy valamelyik meg fogja érinteni annyira őket, hogy azon a nyomon maguknak lesz kedvük továbbhaladni.

Végignézve a kerettanterv által előírt olvasmánylistákat feltűnhet, hogy van néhány szerző, aki minden korosztály számára ajánlottként szerepel. Úgy tűnik, Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor, Arany János és Nagy László univerzális tudástartalmakat nyújt hatévestől hatvanhat éves korig. Persze a jó költészet szíven üti az embert, legyen bármennyi idős, és ez így is van rendjén. De vajon minden gyerekvers-e, amit annak tekintünk? Epikai műveknél valahogy jobban figyelünk arra, mi az, ami “gyereknek való”, a verseknél pedig sokan csak arra figyelnek, hogy ne legyen benne elsőre szembeszökő erotikus tartalom vagy trágár kifejezés, és lehetőleg rímeljen. A paprikajancsi szerenádja Weöres Sándortól például csodálatos mű, és kiválóan alkalmas arra, hogy bármelyik hatévest megríkassa. Bohócról szól, tehát mehet a gyerekkönyvbe – az, hogy valójában ez egy mélyen megélt szerelem fájdalmas története, nem minden tanító néni fejében fordul meg. Ugyanígy nagy kedvenc alsó tagozatban Nemes Nagy Ágnestől a Lappantyú: időmértékes, madár és erdő van benne, tökéletes! Felnőtt fejjel olvasva azért az ember elgondolkozik, mit is csinál valójában a lírai én és a rókavadász az éjszaka közepén egy bokorban… Arra már szerencsére sok fiatal pedagógus nem emlékszik, hogy voltak alkotók, akiket központilag tiltottak el felnőtt lapokban való publikálástól, így a gyerekújságok fontos publikációs terepei lettek néhány szerzőnek – emiatt viszont attól, hogy valami a hatvanas években egy ifjúsági lapban jelent meg, nem lesz automatikusan gyerekvers! Persze nagy baj nem történik, ha egy kisiskolás olyan verset kap az iskolában, amit nem tud átélni vagy átérezni, de ha nem kap segítséget, könnyen lehet, hogy kialakul benne egy meggyőződés: költészet az, amit nem nagyon lehet érteni. Ezen pedig később nehéz változtatni.

Be kell vallanunk, hogy maguk az írók sem sokat dobnak a helyzeten. Ha valaki gyerekirodalmat ír, még ha minőségit is, sok pályatársa szemében elvesztegeti a tehetségét. Illetve hallottam már kortárs költő szájából saját versére, hogy “kicsit egyszerű lett, de a Dörmibe még jó lesz”. Van a dolog mögött némi irigység is: a gyerekirodalom még mindig elég jó példányszámban eladható, és könnyű neki jó marketinget csinálni. Egy átlagos író-olvasó találkozó teljesen máshogy néz ki egy irodalmi kávéházban, mint egy gyerektábor programjaként. Bocs. Lehet utánuk csinálni. Vagy más utat választani, de akkor nem nyávogni. Vannak nagyon jó ifjúsági íróink, akik csak úgy simán jó írók – még ha ezt nehéz is elfogadniuk azoknak, akik csak simán nem azok.

Érdekes módon azok, akik szerint egy Varró Dániel-vers súlyos károkat okozhat a gyermek fejlődésében, általában gond nélkül szavaltatnak tizenkilencedik századi forradalmi költészetet nyolcévesekkel iskolai ünnepségeken, nem különösebben törődve azzal, hogy miről is szólnak ezek a művek valójában. Ugyanilyen paradoxon, hogy azt ugyan megszűrjük, milyen könyveket olvashat el a gyerek, viszont már oviban tanítunk neki olyan népdalokat, amelyek konkrét tartalma vetekszik A szürke ötven árnyalatával. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy akkor cenzúrázzunk mindent – éppen ellenkezőleg! Mi a legrosszabb, ami történhet, ha a gyerek olyasmit olvas, amit nem egészen ért, mert a korának megfelelő tapasztalatok alapján értelmezhetetlen? Kérdez. Ami lehet, hogy nekünk lesz kicsit kényelmetlen, de neki segíthetünk abban, hogy a maga szintjén meg tudja emészteni a kapott információkat. És nem baj, ha mindent elolvas. Ha nem érti vagy nem érdekli, majd félreteszi, és keres valami mást.

Venni vagy letölteni?

A napokban egy baráti beszélgetés során megint előbukkant az örökzöld vitatémák egyike: a nyomtatott könyv értéke napjainkban. Könyv-e az eBook, vagy csak egy okkal több, hogy az emberek képernyőt bámuljanak?

563149_10200543567459299_1171311336_n

Én szoktam könyveket letölteni, bár nincs külön erre kütyüm, a telefonomon olvasom őket. Ez azt is jelenti, hogy mindig van nálam könyv, akkor is, amikor nincs, és ezt nagyon szeretem. Szeretem azért is, mert éjjel tudok az ágyban olvasni anélkül, hogy a mellettem alvót felébreszteném. Persze nem olyan, mint amikor az ember beszívja a nyomdafesték illatát, meg elvágja a kezét lapozás közben, meg leeszi és összeragadnak a lapok, de azért nem rossz. Ráadásul olcsóbb, mint a nyomtatott verzió, nem foglal sok helyet, és nem érzem úgy, hogy a fél Amazonast miattam kellett kiirtani, hogy legyen elég papír. Szóval én mellette vagyok. És azoknak üzenném, akik eltemetik a könyvkiadást: veszek nyomtatott könyveket is. A Millenárisról pár hete egy egész szép halmot sikerült hazahoznom, nagy részüket dedikálva, amit pl a telefonomon lévőkkel nem tudtam volna megtenni (jó, van aláírós app, na de azért mégis…). Az nagyon fontos számomra, hogy ha letöltök, akkor fizessek is érte – szerzőként semmiképp sem támogatnám az “ingyen leszedem egy dél-afrikai szerverről, hátha nem annyira vírusos”-típusú megmozdulásokat. Szeretném támogatni az írót, hogy írjon még többet, és erre a legkézenfekvőbb mód, hogy pénzért jutok hozzá ahhoz, amit írt (a kedvenc zeneszámaimat is megveszem, akkor is, ha ingyen is megszerezhetők: én így jelzem a szerzőnek, hogy fontos számomra, amit csinál).

Nem tudom, hogy érezhették magukat a vésnökök, mikor megjelentek az első papírra írt könyvek, illetve a kódexírók, mikor elterjedt a nyomtatás, biztos sötéten látták a jövőt, és azt gondolták, hogy az emberiség el fog fordulni a valódi értékektől. Most is ilyesmi zajlik talán, azzal a különbséggel, hogy igazi könyvet venni egyre menőbb, mert letölteni bárki tud, és az ember sokkal intelligensebb benyomást kelthet a metrón, ha zizegve lapozgat, mint ha érintőképernyőt nyomkod. Szóval a könyv nem halt meg, csak még sokszínűbbé vált, és mindenki számára elérhetővé. Ez azért nem olyan rossz dolog.
De érdekel, hogy Ti mit gondoltok… haldoklik a könyvkiadás vagy csak változik?

Hanami

Szégyen vagy nem: megélhetési pályázó vagyok. Olyankor szoktam csak írásokat küldeni valahova, ha abból hasznot remélhetek: pénzt, további lehetőségeket vagy kapcsolatokat. Azért néha akad egy-egy kivétel, mikor valamihez csak simán kedvem támad. Így voltam tavaly egy haiku-pályázattal, ami furcsa módon elindított bennem végre valamit, amit addig nem tudtam, hogyan közelítsek meg: ők nem tudják, de akkor kezdtem el végre az apámról írni, hat év után (itt megtaláljátok) . Talán emiatt, vagy talán azért, mert annyira kedves volt az egész, idén is eszembe jutott, hogy rákeressek, hátha megint kiírják a pályázatot. Két héttel ezelőtt rá is bukkantam a hirdetésre, és – mondjátok, hogy nem a sors keze – az idei megadott téma, amiben verset kellett beküldeni, a kutya volt. Aki egy kicsit is ismer, az tudja, mennyire fontos szerepet töltenek be az életemben a kutyák, ezért nem is volt kérdés, hogy idén is küldök verset, még ha nem is lehet semmi nagy értékű dolgot nyerni, egyszerűen csak a móka kedvéért. Az eredményhirdetés egy egész napos rendezvény, a II. Magyar Haiku Nap keretében volt múlt szombaton, és mivel épp szabad is voltam aznap, örömmel mentem el.

Voltatok már a Hopp Ferenc múzeum kertjében? És tavasszal, amikor egyszerre virágzik a magnólia és a cseresznye? Ha most elindultok, talán még láttok belőle egy kicsit, csodaszép, és tökéletes környezet haikut olvasni vagy hallgatni. És azt tudtátok, hogy minden haikut kétszer szoktak felolvasni? Egyszer, hogy megérkezzen hozzád, és még egyszer, hogy át tudd érezni, mit is jelentenek a szavak. A nap folyamán maratoni haiku-felolvasás zajlott, bárki odaülhetett hallgatni. Az egész nagyon kedves, egyszerű és magától értetődő volt, verseket szerető emberek találkoztak és örültek annak, hogy van bennük valami közös. Nagyon más volt persze, mint a komoly irodalmi estek és könyvbemutatók, de valahogy sokkal emberközelibb, igazibb, tényleg a versekről szólt ez a nap és semmi másról.

Volt egy időszak, amikor a haiku hihetetlen nagy divat volt, mindenki azt hitte, hogy könnyű megírni, mert rövid és nem rímel, és ezerszámra jelentek meg a rosszabbnál rosszabb művek. Szerencsére ez mára lecsengett, már nem annyira menő elvont haikut írni, így újra lehet jókat találni anélkül, hogy rengeteg rossz között legyen muszáj keresgélni. Nem vagyok megszállott rajongója a műfajnak, de jó néha olyan verset olvasni, ami olyan pici és tiszta, mint egy vízcsepp, és valami nagyon finom egyensúly van benne.

Ja, igen, a pályázat. Harmadik lettem profi kategóriában, a verset most nem mutatom meg, mert a Magyar-Japán Baráti Társaság lapja, a Kizuna le fogja közölni júniusban, legyen az övék az első publikáció 🙂 De köszönöm nekik ezt a napot, és ha jövőre is lesz Haiku Nap, akkor biztosan ott leszek!

Gerillaköltészet

A gittegylet.com kezdeményezésére a Költészet Napja alkalmából versek lepik el ma az utcákat. A szabály nagyon egyszerű: olyan felületre ragaszzunk ki verseket, ahol a járókelők jól láthatják, de nem zavar senkit. Adottak tehát az egyébként is hirdetésre használt felületek, esetleg tereptárgyak, amennyiben ezzel senki tulajdonát nem rongáljuk. Bár mostanában kevésbé veszek részt tömegmegmozdulásokon, ennek nem tudtam ellenállni, ezért ma úgy indultam el otthonról, hogy volt nálam néhány kinyomtatott vers is. Persze nem is én lennék, ha nem felejtettem volna otthon a ragasztót… Úgyhogy ha a Budapesten sétálva eperillatú rágógumival fixált verseket találtok különböző hirdetési felületeken, akkor az én voltam.
Meg is mutatom, hol:

Wesselényi utca környéke:

image

A szívmelengető pillanat, amikor ráébredsz, hogy más őrültek is élnek errefelé:

image

Nyugati pályaudvar:

image

És szintén a Nyugati, ahol a multikulti jegyében valaki gondolt a külföldiekre is:

image

Boldog április tizenegyedikét mindenkinek!