Mission impossible

Egy szép decemberi napon S. azt találta mondani: az a baja a magyar költészettel, hogy minden vers szomorú. Majd hosszú beszédet tartott dél-amerikai költők műveiről, hogy azok mennyivel jobbak, mert nem veszik el teljesen az ember életkedvét.

Lánglelkű magyar poétaként természetesen nem hagyhattam annyiban a dolgot. Nekem aztán egyetlen argentin se merje állítani, hogy mi nem tudunk pozitív hangvételű verset írni! Kapóra jött S. születésnapja január végén: elhatároztam, hogy készítek neki egy kis gyűjteményt kifejezetten vidám, vagy legalábbis kedves és közvetlen magyar versekből. Persze nem kis bugyutákból, hanem minőségi darabokból, amiket én is szeretek. Szempont még, hogy ne legyenek nagyon régies nyelvezetűek, és nagyon hosszúak sem, hogy a nem magyar anyanyelvű S-nek ne okozzon túl nagy nehézséget elolvasni. Azt gondoltam, ilyenekből mondjuk húsz darabot összeszedni legfeljebb 1-2 órai munka lehet, hiszen biztos fejből is tudok egy csomót, csak végig kell gondolni.

Az első meglepetés akkor ért, amikor rájöttem: a legtöbb kedves vers, ami eszembe jut, nem magyar. Vagy ha magyar, akkor egy költőtől 4-5 ugyanolyan. Az első nekifutásra ötöt tudtam csak összeszedni, és rémlett még kettő, aminek viszont nem tudtam a pontos címét, utána kellett néznem. Rá kellett jönnöm arra is, hogy sok olyan is van, amire úgy emlékeztem, hogy vidám, de valójában keserédes vagy szarkasztikus.

Másnap reggel a tanáriban elpanaszoltam néhány magyar szakos kollégának, hogy jártam. Az egyikük rögtön közölte, hogy tud kifejezetten vicces Petri-verseket. Lelkesen rájuk keresett, majd pár perc múlva sóhajtva álkapította meg, hogy ugyan mesteriek, de az öregségről és a magányról szólnak. Végül közösen találtunk még 1-2 kis kedveset, de az óraközi szünetekben többre nem futotta.

Kompromisszumos megoldásként úgy döntöttem, hogy szerelmes verseket fogok keresni, amik ugyan nem kimondottan viccesek, de legalább pozitívak. Így már sikerült összeszednem a tervezett húsz művet, bár meg kellett állapítanom, hogy elképesztő, mennyit szenvedtek költészetünk nagyjai ahelyett, hogy csak simán szerették volna a múzsáikat.

Szóval S. nyert. Depis egy társaság vagyunk ( igen, így, többes elsőben, mert én sem vagyok különb…). Azért ha szeretnétek valami pozitívat olvasni, itt a versek listája, amiket összegyűjtöttem.

Kosztolányi Dezső: Mostan színes tintákról álmodom
Weöres Sándor: Ha vihar jő a magasból
Nemes-Nagy Ágnes: Lappantyú
Radnóti Miklós: Bájoló
Orbán Ottó: Érdeklődő
Petőfi Sándor: Minek nevezzelek?
József Attila: Olyan bolond vagy
Tamkó Sirató Károly: Virágének
Szabó Lőrinc: Szél hozott, szél visz el
Nagy László: Adjon az Isten
Károlyi Amy: Szólongatás
Imre Flóra: Dea Dia
Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú
Várady Szabolcs 2 limerickje (a még épp szalonképes kategóriából)
Romhányi József: A teve fohásza (itt már elég dühös voltam, és elhatároztam, hogy hangosan fel is olvastatom az ünnepelttel)
Kosztolányi Dezső: Nyár, nyár, nyár
Tamkó Sirató Károly: Kattentotta
Csokonai Vitéz Mihály: A boldogság
Varró Dániel: Boldogság

Rondó

napra nézel holdra nézek
itt az új év ott a régi
nem keresni nem beszélni
nem érezni már nehéznek
engedni egy másik kéznek
megtanulni újra félni
napra nézel holdra nézek
nem keresnek nem beszélnek
mindegyik csak azt reméli
lesz talán ki elmeséli
meg se tennéd úgyse kérlek
holdra nézel napra nézek

Honnan íródik tovább a távoli napló?

Amíg van kire felnézni, addig minden rendben. Amíg van, aki miatt megveszem a lapot, aki miatt naponta kattintok a weboldalra, aki miatt bekapcsolom a rádiót. Aki bátrabb, mint bárki, akit ismerek. Annyira bátor, hogy a fájdalmát is meg meri mutatni, de nem panaszkodva, csak tényszerűen: ez van. Akit sosem ismerhettem személyesen, mégis olyan, mintha mindig ismertem volna. És most már nem is fogom látni soha.

Nem érdekel, mitől lett így. Nem hiszem, hogy érdemes gyanakodva méregetnünk egymást, melyikünk nem szerette eléggé, ki okozott neki álmatlan éjszakákat, ki bántotta meg, ki miatt hajtotta folyton túl magát, mitől kezdte szétrágni belülről valami. Megtörtént. Nem várná el tőlünk ő sem, hogy egymásra mutogassunk. Épp ellenkezőleg: ha nem akarjuk, hogy újra valami hasonló történjen, itt az ideje befejezni végre. Szedjük már össze magunkat, már nincs itt, most már nem várhatunk arra, hogy valaki más lesz bátor és őszinte, mostantól nekünk kell…

Ma a parkban azért ott voltunk néhányan, csak úgy, egymásra nézni, elképzelni, milyen lesz mostantól nélküle.

Namaste, Iván. Többé már nem vagy egyedül. Csak mi.

2015/01/img_3422.jpg

Egy csipet Brazília

Nem, ezt én se hittem volna… de a megfelelő eszközökkel, úgy tűnik, bármire rávehető vagyok 🙂

Ez az eredeti:

És ez lett belőle:

Asa Branca

Láttam, hogy a föld felizzik,
mint São João idején a láng.
Felpillantva az Urat kérdem,
mit tervez velünk ezután?

Pokol lángja, izzó máglya,
egy fa sincs mi ellenáll.
Oda a jószág, és lovam léptét
futtában szegte meg a halál.

A galamb is fehér szárnyán
a vész elől messze száll.
Hát Isten hozzád, szép Rosinha,
megyek, de a szívem visszajár.

Lakhelyem most ez a város,
rég múltak a víg napok,
de ahogy zápor hangját hallom,
még egyszer útnak indulok.

Földünk egy nap újra dús lesz,
s zöld, mint szemed villan rám.
Visszatérek, hogy veled éljek,
csak higgy még bennem, én Rosinhám!