Málnacukor

A Verseny utcán megyünk végig, én fel sem merek nézni anyámra, aki folyamatosan szapul. Hogy hogy mertem, és most mit gondolhat rólunk Katica őnagysága. Azok után, hogy akkora szívességet tettek nekünk Krémerék, ez a hála… Csak lóbálom az üres kosarat, és már biztosan tudom, hogy soha többé nem nyúlok semmihez engedély nélkül, egy életre megtanultam most. A piros szandálomat bámulom, amit a fontos alkalomra vettem fel, tiszteletből, pedig nem is kényelmes, és ilyen gyorsan, ahogy most megyünk, szinte képtelenség benne járni. Kopogós. Ahogy ott loholok anyám mellett, hallom, ahogy a kemény kis sarkak ritmusra koccannak a kövön: “még-egy-szer-nem, még-egy-szer-nem”.

1.

Mikor az apám végre rászánta magát, hogy elmegy a jegyzőhöz, már napok óta bombázták a reptér környékét. Jobb híján mindig az asztal alá húzódtunk be, onnan hallgattuk összebújva a furcsa fütyülést, és már hunytuk is be a szemünket, mert tudtuk, hogy utána nagy csattanás jön. A mi utcánkban minden ház épen maradt, csak az ablaküvegek potyogtak ki itt-ott, de mesélték, hogy nem volt mindenki ilyen szerencsés Mátyásföldön. Apám aggódott, mi lesz, ha mi is kapunk az égi áldásból.

– Nincsen pincénk, és nem tudom hova tenni a négy gyereket, ha bombáznak – mondta apám a jegyzőnek.  – Ha tud esetleg adni egy olyan papírt, pecséteset, hogy bemehetünk valahová, akkor be kell, hogy engedjenek.

A jegyző elgondolkozva nézett apámra.

– Ilyet nem tehetek… de ott a Krémer-ház, ősz óta üresen áll, használják azt. Az egészet nem adhatom át, de jó nagy pincéje van, ott meghúzhatják magukat.

Anyám jól ismerte a Krémer-villát, mert járt oda takarítani. Egy idősebb házaspáré volt, nyaranta szoktak ide jönni, egyébként valahol a belvárosban laktak. Kétszintes ház volt, hatalmas, hatszáz négyszögölnyi kerttel, gyümölcsfákkal. Anyám gyakran kapott a járandósága mellé egy-egy kosár almát vagy szilvát, hogy “egyenek a gyerekek egy kis vitamint”. Ő feszengve fogadta a hírt, hogy oda fogunk költözni egy időre, de mi négyen nagyon örültünk neki. Szép ház volt, jó lett volna bebarangolni, felfedezni az egészet, de csak a pincét és a mosókonyhát használhattuk, a fenti részek le voltak zárva, pecsét is volt az ajtókon. Kérdeztem apámat, oda miért nem mehetünk be, ha itt lakunk, biztos nagyon szép lehet, mert jó nagy ablakai vannak. Apám azt mondta, oda nem mehet senki, mert az le van foglalva. Hogy ki foglalta le és miért, azt nem mondta meg. Így a ház aljában rendezkedtünk be. A pincébe mentünk, ha bombáztak, egyébként a mosókonyhában tanyáztunk, ott aludtunk, anyám ott főzött, és ott olvasztott havat a tisztálkodáshoz. Betonpadlós, tágas szoba volt, kényelmesen elfértünk mind a hatan.

Alig egy hete laktunk a Krémer-villában, mikor egy reggel arra ébredtünk, hogy nyílik az ajtó, és egy fiatal katona, inkább amolyan nagyranőtt suhanc, csörtetett be. Rögtön eszembe jutott, miről beszéltek a szüleim már napok óta, hogy jönnek az oroszok, már Gödöllőnél vannak, már Cinkotánál járnak… Kíváncsian dugtam ki a fejem a takaró alól, mert még sosem láttam igazi oroszt. Olyannak látszott, mint bárki más.

A katona lassan, kicsit tanácstalanul körülnézett, ügyet sem vetve ránk. Aztán meglátta a padlón, az asztal alatt szépen felsorakoztatott befőtteket. Ez volt akkor minden tartalékunk. Találomra felkapta az egyiket, kinyitotta, belekanalazott. Paradicsom volt. Köpködni kezdett, káromkodott, aztán az egész üveget a földhöz vágta. Mielőtt anyám, aki álmosan, kócos hajjal, mezítláb álldogált a könyha közepén, közbeszólhatott volna, már hajolt is a következő üvegért. Abba éppen csak beleszagolt, már dobta is el. A harmadikat már ki se nyitotta. Egymás után, módszeresen törte ripityára az összeset, aztán, mikor az utolsóval is végzett, rámosolygott anyámra, sarkon fordult, és egy szó nélkül távozott. Később tudtam meg, hogy nem is orosz volt, hanem román: az oroszok két nappal később érkeztek csak meg.

2.

Anyám délelőttönként a szomszéd villában főzött az oroszoknak, délutánonként otthon nekünk abból, amit a szoknyájában sikerült hazacsempésznie. Mi négyen hamar végeztünk a takarítással. Iskola nem volt.Akkor már napok óta egy hókunyhón dolgoztunk a húgommal, a kerti útról a kerítés mellé félrehányt havat használtuk alapanyagnak. Egyszerre nem tudtunk sokat építeni rajta, mert nem volt kesztyűnk, és egy idő után nem éreztük az ujjainkat. De azért szépen haladtunk vele. A húgomnak nem volt kedve kijönni velem, mert már sötétedett. Én kimentem egyedül is. A havat kotortam össze épp a lábammal, amikor furcsa, kényelmetlen érzésem támadt. Felpillantottam.

A kerítés mellett, kívül, egy nő állt, és engem nézett. Őszes haja feszes kis kontyba volt fogva, és bár a kabátja kopott volt, és egy nagyobbacska lyuk is volt rajta baloldalt, mintha letéptek vagy levágtak volna belőle egy tenyérnyi darabot, mégis azt gondoltam, hogy ilyen gyönyörű asszonyt én még soha nem láttam. Egy bajuszos emberke toporgott mellette, szürke kalap volt a fején. Már nyitottam volna a szám, hogy megkérdezzem, kit keresnek, de a nő megelőzött.

– Hát te mit csinálsz itt?

– Jégkunyhót, amilyen az eszkimóknak van – válaszoltam készségesen. – Még nincs kész, kell még egy szoba hozzá. Hogy nekem is legyen, meg a testvéremnek is.

– Úgy értem: mit csinálsz ebben a  házban?

– Itt lakunk – mondtam csodálkozva.

A nő lassan megcsóválta a fejét.

– Nem. Mi lakunk itt.

Azzal, mielőtt bármit mondhattam volna, elindult a kerti úton a ház felé. A kalapos férfi követte. Én félig rémülten, félig kíváncsian kocogtam utánuk, nem értettem az egészet.

Anyám odabenn már vacsorához terített. Felpillantott, mikor nyílt az ajtó. Összecsapta a kezét, és felsikoltott.

– Krémer úr! Katica Őnagysága!

– Csókolom, Margitka  – mondta mosolyogva a kalapos ember.  – Nem gondoltam volna, hogy magát találjuk itt… de talán így a legjobb.

– Én nem tudtam, hogy… hogy maguk még… hogy egyáltalán… – hebegte anyám.

– Két hete szabadítottak fel – bólintott a kalapos. – A lakásunk egész szépen megmaradt, meg akartuk nézni a nyaralót is, mert azt hallottuk, Mátyásföld tele van oroszokkal, és istállónak meg raktárnak használják a villákat.

– A bútorokból itt se sok maradt – mondta apám. De az emeleten, mikor feltörték a pecsétet, kiszedtem az ablaküvegeket és eldugtam, bezártuk a spalettákat, kívülről olyan, mintha be lenne deszkázva. Az edények nagyját is meg tudtuk menteni. Meg van pár szőnyeg, amin a lányok alszanak – tette még hozzá zavartan.

A Katicának nevezett néni sóhajtva legyintett, mintha azt mondaná, hogy azokon már nem múlik semmi, de aztán elmosolyodott.

– Nem tudom, hogy kerültek ide, de… köszönöm.

A kalapos közben szimatolni kezdett.

– Mi jót főzött, Margitka?

– Csak egy kis köröm, Krémer úr, ehhez jutottunk most hozzá. Megkínálhatom magukat?

– Mátyás! – sziszegte Katica néni figyelmeztetően. – Csak, mert háború van, ne felejtsd el, hogy… – gyorsan ránk pillantott -, hogy CUKORBETEG vagy…

– Katicám, engem nem érdekel, én most eszem Margitka főztjéből, a többit meg majd elrendezem odafenn! – mondta indulatosan Krémer úr, és már le is ült az asztalhoz. A kalapját most is a fején hagyta, és én csodálkozva néztem, hogy apám nem szól érte, pedig nekünk sosem engedte, hogy sapkában együnk. Végülis – gondoltam – övé az egész ház, azt csinálhat, amit akar… Ha felnőtt leszek, és saját házam lesz, én is biztosan sok mindent megtehetek majd, amit most még nem.

3.

Minden hónapban egyszer anyám meglátogatta Krémeréket a Thököly úti lakásukon két nagy kosár gyümölccsel. Az volt az egyezség, hogy maradhatunk a villában, ha rendben tartjuk, és ha mindig viszünk nekik abból, ami a birtokon terem. Azon a nyáron rengeteg volt a barack, így főleg azt vittünk, de nyári alma is volt, és őszre nagyon szép termés ígérkezett szilvából. Valamelyikünk mindig elkísérte anyámat, ezúttal én voltam négyünk közül a soros.

Anyám jól kitanított, hogy a háziak udvarias megszólítása nem néni és bácsi, hanem Őnagysága és Úr, és hogy mindig hangosan és érthetően válaszoljak, ha kérdeznek, de sose fárasszam őket azzal, hogy én is kérdezősködöm. Anyám is hasonlóképpen tett, bár Krémerék tőle sokkal többet kérdeztek, mint tőlem. Ezeket a beszélgetéseket mindig nagyon untam, de udvariasságból igyekeztem követni. Általában neveket soroltak végtelenül hosszan. Néhányat közülük én is felismertem, olyankor próbáltam értelmesebb arcot vágni, de legtöbbször csak bámészkodtam a lakásban.

Ez alkalommal Krémer úr nem volt otthon, bizonyára üzleti ügyeket intézett valahol. Amikor helyet foglaltunk a  süppedős fotelekben a szalonban, Katica őnagysága kivett egy csodaszép porcelán bonbontartót a tálalószekrényből, és felém nyújtotta.

– Vegyél bátran!

Fényes, piros málnacukrok voltak benne, de rengeteg, színültig volt az egész. Izgatottan remegő kézzel kivettem egyet, udvariasan megköszöntem, és ahogy a számba tettem, hihetetlen boldogság töltött el. Akkor már nagyon rég nem ettem édességet, szinte el is felejtettem, milyen az. Katica őnagysága rám mosolygott, a dohányzóasztalra tette a cukrostálat, és anyám felé fordult.

Ilyenkor következett az unalmas társalgós rész, de most nem hallottam, anyám és Katica őnagysága miről beszélgetnek. Csak a bonboniert bámultam az asztalon a cukorkákkal. Nem gondoltam volna, hogy létezhet ennyi málnacukor a világon. Még éreztem a számban annak az egynek az ízét, aminek a felét meggondolatlanul egyben lenyeltem ahelyett, hogy hosszan tartogattam volna a nyelvemen. Ha egy darab ennyire édes, milyen elképzelhetetlenül finom lehet több, egyszerre?! Katica őnagyságára néztem, de ő valószínűleg teljesen megfeledkezett arról, hogy ott vagyok, annyira belemerült anyámmal a beszélgetésbe. És akkor hirtelen eszembe jutott valami. Lehet, hogy azért kívánom annyira a cukrot, mert én is cukorbeteg vagyok, mint Krémer úr? Biztosan azért tart ennyit itthon, hogy nehogy rosszul legyen!

Akárhogy is, muszáj volt még egyet ennem. Csak a pillanatra vártam, amikor biztosan senki nem figyel rám. Egyre közelebb araszoltam a dohányzóasztalhoz, míg végül ott álltam már egészen mellette. Olyan volt, mintha láthatatlan lennék. Kinyújtottam a kezem, aztán villámgyorsan belemarkoltam a bonbontartóba, és az öklömet a zsebembe gyűrtem. Lángoló arccal néztem fel, de anyámék még mindig beszélgettek.

A következő tz perc maga volt az örökkévalóság. Tudtam, hogy nem vehetek a számba a cukrokból, mert azonnal kiderülne, mit tettem. Meg kellett várnom, amíg biztonságos helyre érek, távol a felnőttektől. Próbáltam kitapogatni, hány szemet sikerült zsákmányolnom, de hiába morzsolgattam az ujjaim között, tenyerem melegétől a cukorkák egyetlen tömbbé álltak össze, képtelenség volt kivenni, mennyi is van a zsebemben.

Anyám végre búcsúzkodni kezdett, megkönnyebbülten gondoltam rá, hogy már csak néhány perc, és megszabadulok innen. Katica őnagysága megsimogatta a fejemet, mondta, hogy legyek jó kislány, én mosolyogtam, és közben arra gondoltam, hogyan fogom a testvéreim elől eldugni otthon a cukrokat, hogy egyedül ehessem meg az egészet.

A lépcsőházban anyám felém fordult, hogy odaadja a már üres gyümölcsöskosarat, mindig én szoktam hozni visszafelé. Most hirtelen elsápadt:

– Mi történt a ruháddal?

Lenéztem, és úgy éreztem, megáll a szívverésem. A kis vajszínű nyári ruhámon, ott, ahol a zsebe volt, hatalmas, piros folt éktelenkedett. Először arra gondoltam, hogy biztosan vér, aztán hirtelen rájöttem, mi történhetett – de addigra anyám keze már a zsebemben volt, és feszegette ki a beleragadt szövetből az olvadt, piros cukormasszát.

– Te kínálás nélkül vettél a cukorból? Hogy merted?! Hogy mertél LOPNI?!

Sweet_Raspberry_Candy

Mindenkinek van egy pillanata

Az én pillanatom egy délutáni, a Keletinél jövök ki a metróból, az egyik kezemben pórázon egy kutya, a táskámban rengeteg papír, a szakdolgozatom sokadszor átdolgozott, legújabb változata. A telefonomat bámulom, most kaptam a hírt SMS-ben. Visszaírtam, hogy “Biztos?” De közben már hívtam is valakit, hogy elmondhassam. Aztán még valakit. Vagy egy órát telefonáltam, aztán csak álltam ott, sütött a nap, és örültem, hogy pont most és pont itt. Egy Nobel-díj, úristen… Tényleg a legnagyobb erővel földhöz vágott labda pattan a legmagasabbra végül.

És most? Minden kicsit üresebb lesz, és mi folytatni fogjuk folytathatatlan életünket.

dsc_05521

A soha többet-dolgokról

vörösbort inni Demalgonra
belehalni az unalomba
tejszínes krémet enni nyáron
hazudni hogy már nagyon bánom
metrón vetkőzni fogadásból
nem olvasni megtudni mástól
verset szavalni énekelve
úgy tenni minha érdekelne
új cipőt húzni törött lábra
faképnél hagyni meg se várva
nemet mondani büszkeségből
futni egy megcsalt feleségtől
megígérni és nem ott lenni
első rossz érzést félretenni
vendégségben felemás zokni
azt hinni hogy meg lehet szokni
letérni még ha félrevitt is
rájönni hogy megint és itt is
játékból míg ő szenvedéllyel
egy szóra várni egész éjjel
beérni egy kényelmes hellyel
továbbmenni lehajtott fejjel

Everyone has a name

Ezt a fordítást már egy ideje őrizgetem a fiókban azzal, hogy majd elküldöm valahova. De ma rájöttem, hol lesz a legjobb helye… ajándék lesz belőle. Nem az eredetit használtam ugyan, hanem az angol verziót, de ennyi csalás talán belefér 🙂

Boldog szülinapot, N.G.!

 

Zelda
Tudd, hogy van egy neved

Tudd, hogy van egy neved
az Istentől kapott
szüleidtől kapott

és van még egy neved
termetedről kapott, mosolyodról kapott
ruháidról kapott

és van még egy neved
a hegyektől kapott
falaidról kapott

Tudd, hogy van egy neved
a sorsodról kapott
szomszédoktól kapott

és van még egy neved
bűneidről kapott
vágyaidról kapott

és van még egy neved
gyűlöletből kapott
szeretetből kapott

Tudd, hogy van egy neved
ünnepekről kapott
munkáidról kapott

és van még egy neved
évszakoktól kapott
vakságodról kapott

és van még egy neved
a tengertől kapott
halálodról kapott

Nem mese ez, gyermek!

Sok időt töltök könyvesboltban. Így az ünnepek táján nem lehet nem észrevenni, hányan keresik “azt a mesekönyvet, amitől elalszik a gyerek”. Carl-Johan Forssén Ehrin könyve, az Aludj el szépen, Bendegúz! szinte minden könyvterjesztő hálózat sikerlistáján szerepel. Most végre rászántam magam, és átlapoztam. Nem mondanám, hogy elolvastam, mert ahogy haladtam sorról sorra, egyre mérgesebb lettem, és egyre több részt ugrottam át.

A könyv egy vezetett relaxációt ír le lépésről lépésre, egy nagyon egyszerű kerettörténetbe ágyazva.  A szülő, aki felolvassa, utasításokat is kap, hogy melyik szövegrészt milyen tempóval, hangsúlyozással, akár testbeszéddel (ásítással) kísérve olvassa. Nemcsak azért lettem ideges, mert minden olyan technika, amitől mások általában ellazulnak, engem feszültté tesz, hanem azért is, mert úgy éreztem, senki nem csaphatja be így a gyerekét. Ez nem egy mese, és ha bárki mégis azt állítja, akkor sok mindent elvesz a gyerektől, amire pedig szüksége lenne.

Mire jó egy igazi mese?

  • Kapcsolatteremtésre. A szülő és a gyerek este, elalvás előtt egy olyan intim együttlétet él meg, ami fontos ahhoz, hogy a nap jó érzéssel záruljon mindkettőjük számára. Ilyenkor persze nem csak mesélni lehet, de egy történet elmondása közös élményt jelent, így a gyerek úgy alszik el, hogy közel érzi magához a szülőt.
  • Feszültségoldásra. Sok érthetetlen és bonyolult esemény megfejthetővé válik a mese nyelvén, így a világ egy mesét végighallgatva kevésbé lesz ijesztő hely. A mese végén a feloldás azt sugallja, hogy a legfurcsább és legrémisztőbb helyzetből is van kiút, ha az ember kitartóan keresi a megoldást.
  • Szórakoztatásra. Egy mese izgalmas, érdekes, tele van váratlan fordulatokkal. Mindannyian szeretünk új történeteket megismerni, képzeletbeli tájakon bolyongani, gondolkozni azon, hogyan is nézne ki egy-egy szereplő a valóságban. A gyerekek számára is örömteli játék elképzelni, amit hallanak, esetleg később eljátszani vagy továbbgondolni a történteket.
  • Nyelvi fejlesztésre. A meséken keresztül sok olyan kifejezést tanulnak a gyerekek, amelyeket a mindennapi kommunikáció során nincs lehetőségük megismerni. Akinek sokat és sokfélét mesélnek gyerekkorában, később választékosan és igényesen tudja majd kifejezni magát.

Mit vesz el ebből a “Bendegúz?”

  • A kapcsolatteremtés lehetőségét. A szülő azzal a szándékkal veszi kézbe ezt a könyvet, hogy a gyereket “kikapcsolja”, nem azzal, hogy együtt csináljanak valamit. Mivel a siker érdekében követnie kell az instrukciókat, nem tehet bele semmit a saját egyéniségéből: nem játszhat a hangjával, nem fűzhet megjegyzéseket a történethez. Így teljesen személytelenné válik az egész.
  • A feszültségoldást. Persze, a gyerek ellazul, hisz tulajdonképpen ez egy álcázott meditáció, de a napi problémáira nem kap megoldást, azok továbbra is feszítik, és előbb-utóbb felszínre törnek valamilyen módon:  akár rémálmok vagy állandósuló szorongás formájában.
  • A szórakoztatást. A történet csak ürügy a könyvben, amire fel van fűzve a relaxáció szövege. Unalmas, semmilyen élményt nem ad. Ha a szülőnek sok ideje van, talán elmesél előtte egy igazi mesét: ha nem, akkor a gyerekben kialakulhat az az érzés, hogy az olvasás valójában unalmas és időrabló tevékenység, amin jobb mielőbb túlesni, ha már muszáj csinálni.
  • A nyelvi fejlesztést. A könyv nyelvezete nagyon egyszerű, a szókészlete szűkös – erre szükség is van, hogy betöltse a funkcióját, hiszen ha bármi olyat tartalmazna, ami nem egyértelmű, arra a gyerek rákérdezne vagy elgondolkozna rajta, és ez megszakítaná a relaxációt. Így viszont nem tanul, csak passzív eleme valaminek, aminek akár aktív résztvevője is lehetne.

Az már szinte mellékes, és  cseppet sem irodalmi kérdés, hogy valaki olyanon alkalmazni egy meditációs technikát, aki nem egyezik bele, illetve nem tudja, hogy mi történik vele, mennyire etikus. A szülők jobb, ha már most felkészülnek arra a kínos pillanatra, hogy a gyerek később, mikor már tud olvasni, megtalálja a polcon a könyvet, és felfedezi, hogy mindaz, amit spontán és természetes reakciónak vélt a szüleitől felolvasás közben, valójában egy stratégia része volt.

A nagymamámnak, mikor elment az orvoshoz azzal a panasszal, hogy álmatlanságban szenved, azt mondta a doktor, hogy nem hajlandó felírni semmit: amikor elég álmos lesz, majd elalszik. Nem túl tudományos módszer, de hatásos. És nem vesz el semmit az embertől, amit ne lehetne bármikor egy kiadós alvással pótolni.

  

Hányféle szerelem

Reggel kaptam egy e-mailt, hogy este könyvbemutató lesz. Hirtelen kedvem lett elmenni, talán azért, mert épp előző nap lapoztam bele a könyvbe a boltban, vagy mert ráértem – na jó, ez pont nem igaz, rengeteg papírmunkát toltam félre egyetlen mozdulattal, hogy az Urániában töltsem a péntek estét. Aztán néhány óra múlva azon kaptam magam, hogy ott ülök a díszteremben ötven szipogó néző között, és azon gondolkozom, hogy össze kell szednem magam kicsit, mert mégsem zuhanhatok a szerző nyakába zokogva a dedikálásnál.

Nem történt semmi más, mint hogy kedves emberek beszéltek őszintén és egyszerűen életük legmeghatározóbb élményeiről. Gárdos Péter és édesanyja mondták el, hogyan íródott a Hajnali láz című regény, illetve miért lett mégis regény, és csak aztán film, nem pedig fordítva. Mindig érdekes, ha egy valós történet szereplői hirtelen megjelennek hús-vér emberként, de itt ezen túl is történt valami különleges: kettőjük kapcsolatán keresztül láthatóvá vált, hogy maga a könyv, mint tárgy a folytatása annak a történetnek, amit tartalmaz. Ez így együtt új értelmet adhat annak a rettenetesen elcsépelt közhelynek, hogy “halhatatlan szerelem”. Ennek pedig különleges varázsa és megrendítő ereje van.

A Hajnali láz így nem egy szerelem története, hanem nagyon sokféle szerelemé egyszerre. Az élethez való ragaszkodásé. Egy eszmébe vetett vakhité. A hazaszereteté. Egy fiú szeretetének története a szülei felé, és a szülők bizalmáé, hogy egy gyerekkel tényleg új élet veszi kezdetét. A generációk közötti megértés és összekapaszkodás története is. Az, hogy megíródott, utólag értelmet adott mindannak, amiről szól, amiben a szereplői csak bízhattak, hogy lehetséges. És ez valahogy reményt adhat mindannyiunknak.

hajnalix220

Talált hármas

Berhidi Mária Talált hármas című szobrára

nem hívtalak te sem kerestél
velem vagy minden éjjel mégis
amit mellette felfedeznél
nincs hogy ne lennék része én is

jelenvaló bennem is itt van
a haragod a büszkesége
ti élitek de rajtam csillan
minden pillanat tükörfénye

félelemből vagy csak kalandból
elválasztva és összekötve
három külön test egy anyagból
így lesz mostantól mindörökre

86170_8509-p

Recept

végy néhány milliót faragd egyformára
rendezd őket sorba mázas cseréptálba

mondd a fölöslegnek hogy még elmehetnek
adj hozzá naponta mindig háromezret

főzd a tűző napon áztasd meg viharban
fojts el minden szikrát mi közben kipattan

bízd csak rá másokra majd ők megkavarjàk
legfelülre hagyva úszni a legalját

fémtányéron kínáld éles hideg fénnyel 
szórd meg a tetejét egy csipet reménnyel 

titokban írd alá senki meg ne lássa
kinek és mennyiért lettél cinkostársa

mondd hogy nem érdekel sírj miatta mégis
dobd el és ébredj rá a tiéd még így is

F

Az áprilisi budapesti könyvfesztivál egyik nagy durranása volt Daniel Kehlmann látogatása és az F című könyvével kapcsolatos pódiumbeszélgetés. Be kell, hogy valljam, addig semmit nem olvastam tőle. Annyit  tudtam csak róla, hogy nagyon fiatal, nagyon hirtelen és gyorsan futott be, és hogy kicsit osztrák, kicsit német. Mindez nem akadályozott abban, hogy átfurakodva a rajongók gyűrűjén beküzdjem magam abba a terembe, ahol a beszélgetés zaljott – gondoltam, itt az ideje, hogy többet tudjak róla, igazából elég kínos is, hogy nem ismerem. Odabent körülnézve az első benyomásom az volt, hogy én vagyok a legöregebb itt, és hogy alig van férfi a hallgatóság soraiban. Aztán látva a szerzőt és végighallgatva a beszélgetést megértettem, miért. Kehlmann sztáralkat: fiatal, jól néz ki, okos, szemtelen, nagyon jól kommunikál, tökéletes termék csodálatos, jól átgondolt marketinggel. Nehéz nem kedvelni. Persze emiatt kedvelni is nehéz, mert ki tudja, mi igaz ebből az egészből.

Ha már ott voltam, megvettem az F-et, és húsz percet álltam sorba egy csomó zavartan kuncogó egyetemista lány között, akik láthatóan ölni tudtak volna egy szelfiért a szerzővel. Tudom, ez nem egészen normális, de szeretek dedikáltatni (ezért vettem meg a Lucifer-hatást júniusban a Könyvhéten, pedig igazából csak le akartam tölteni, de véletlenül belefutottam a téren limonádézgató Zimbardoba)… És hogy miért most, hónapokkal később jut eszembe az egész? Mert bármilyen ciki is, most jutottam el odáig, hogy elolvassam az áprilisban megvett és dedikáltatott könyvet… de most tényleg elolvastam. Egy rossz hír a kortárs magyar irodalom számára: nem kell valakinek felhős tekintetű, ősz hajú pocakos úrnak lennie ahhoz, hogy író legyen, lehet jólöltözött sportos pasi is akár. Az F nagyon kedves könyv, ügyesen megszerkesztett, jól végiggondolt koncepcióval. Nem korszakalkotó, de nagyon rendben van. Egy családregény, de nem a klasszikus hömpölygős, hanem aktuális problémákat boncolgatós, és néhány olyan kínos pontot is érint, amit általában nem szeretünk bevallani, hogy mi is átélünk hasonlókat. És van harminc oldal, amibe konkrétan beleszerettem. Ez a fejezet (Família a címe) kilóg a történetből. Egy interjúban azt olvastam, hogy eredetileg poénból, a közkedvelt családregények kifigurázásaként került a könyvbe – ehhez képest hihetetlen súlya van, a kötet legjobb, legérettebb része. Ad egy kis ízelítőt abból, milyen lehet Kehlmann, ha megtalálja az egyensúlyt a rocksztárság és a tehetsége között. Most épp dolgozik egy regényen megint, nagyon remélem, hogy ebbe az irányba indul tovább – ha így lesz, újra végigállom majd azt a sort egy dedikálásért.

FullSizeRender