magyar vers címkéhez tartozó bejegyzések

Búcsú helyett

egy arc lefedve négy tenyérrel
takarni csak mit meg se tettünk
mit kezdenél egy más idővel
te nem sem én ki dönt helyettünk

perc volt csak épp vagy emberélet
megnyílik lásd a föld utánunk
hiába lépnél újra abba
nincs már folyó amerre jártunk

 

(megjelent a Bárka 2017/1. számában)

Reklámok

Jeruzsálem

1.

ez volt az a kapu
belépett és látta
ide jött meghalni
itt értette meg
hogy nincs más választása

 

ez volt az a kapu
beléptem és láttam
ide jövök majd meghalni
itt értettem meg
hogy nincs más választásom

 

2.

milyen hatalmad van felettem
megvéd vagy végül majd elárul
mellemben érzem szívverésed
ahogy a tenger nyílik zárul

 

olyan közel van oly törékeny
mit hittem homokként pereg szét
tiéd ez is ne hagyj magamra
ha már idáig elvezettél

 

3.

van az a furcsa  bokor a dombon
milyen fájdalom rántotta görcsbe
nincs rajta seb vagy nem csak egy ponton
hallani mégis hogy sikolt a törzse
lehet csapda vagy hívogató otthon
magad kerested legyél most az őre
kövek között a fény részvéttelen
alaktalan homály a félelem

(Megjelent a Bárka 2017/1. számában)


Ennyire futja

kettépattan a lámpa
fénye folyik patakokban
ülni a végére várva
mindened beleroppan
mondd kivel is feleselnél
őket is elcsomagoltad
annyi akad bele sem fér
lesznek vannak-e voltak

gyász feketíti az álmod
nincs miért várni az éjjelt
tisztán kellene látnod
élni a cseppnyi reménnyel
hátha épp ez az útja
nem hinnéd de ha mégis
itt vagy ennyire futja
hosszú lesz ez a tél is


Ajándék

minden kulcsomat megszerezted
ez már a hetedik szoba
benyithatsz és lásd a tiéd lett
selymes fehér homok borítja
bárhová lépsz is lesz nyoma

te hoztad el itt megtalálod
a szavakat a tested melegét
a múlt heti és a tegnapi álmod
a reggel első fényét a szemedben
ahogy a barnában felolvad a kék

ne kérdezd mit látsz hívd csak úgy mint
ahogy először elnevezted
veled lépek nekem is új itt
ez az utolsó nincs több titkom
minden kulcsomat megszerezted


Itt

csak egy lépés és újra ott vagy
ajtónyitásra vár a tér
kerested mégis megrémít hogy
futottál és most utolér

néha mintha először látnád
a széken a bőr még ránctalan
de már meghajlik rá sem ültél
tudja a testednek súlya van

érzed a fallal hol fut össze
a tető alatti ferde sík
ölelsz és sírsz ásítasz táncolsz
nem félsz hogy mások meglesik

van egy mélyedés a padlón
és erre folyik el kint a víz
sötétben is bátran kiléped
melyik lépcsőfok merre visz

a pénz amit rég elhagytál mert
fontos hogy biztos helyre tedd
az éjjel támadt furcsa ötlet
amikor szólsz vagy csak a csend

minden egybeér itt egy ponton
innen tudod majd hol vagy otthon

 

 

 

 

 

 

 

(megjelent a Bárka 2017/1. számában)


Makáma

Nem is tudom, mikor vettem észre, hogy nincsenek már napok nélküled. Rég eltűnt az első rémület, hiába hittem, hogy velem ez soha, végülis minden ide vezetett. Azért még kicsit tartom magam, mintha hűvös és érdektelen lennék, fontos az összhatás. Azt például sajnos látta más, mikor telesírtam az első húslevest, ami ajándékként ebédre érkezett. De fejlődöm, tényleg. Nyitottabb vagyok, már csak időnként pánikolok, hogy egy szép nap nem fogok neked tetszeni, és ez a nap, mondjuk, éppen a mai. Ha jössz, csak kicsit takarítok, nem egész délelőtt, nem veszek már ruhát minden randi előtt,  sőt volt, amit több, mint kétszer láttál. Igaz, csak egy szoknya. De majd alakul. Hiszen mindenki holtáig tanul, úgy látszik, még én is. Azt meg jobb, ha nem tudod, hogy fúrom a fejem a párnába, mert tegnap ott feküdtél, és helyenként még őrzi az illatod. Azt se mondom el, meg ne tudja más is, hogy bizonyos szögekből, bármilyen banális, olyan szép a hátad, mint senki másé. Ez még jó darabig az én titkom marad. Más titkom már nincs is. Úgy lettem a tiéd, hogy magammal is végre egy vagyok és egész. Lehet, hogy tényleg ilyen egyszerű ez. Ilyen egyszerű és ennyire nehéz.


Önarckép

Fut, mert fél, az idő elfogy, csodát nem hisz, de bízna még,
elfelejt vagy elront sokszor, nem érti, ide hogy került,
látta, hogy van világvége, bármit megtesz, ha van kiért,
nem volt soha elég pénze, kocsira gyűjt, de könyvre költ.
A szemén már fehér pilla, mindig darabra tudja, hány,
megtanulta elengedni, ha ő nem jó, de bárki más,
hallgat néha, mikor szólna, írni jobb, mintha mondaná,
vállat ránt, és egész éjjel gyötri a lelkifurdalás.

(Megjelent itt: naputonline.hu)