Mindenkinek van egy pillanata

Az én pillanatom egy délutáni, a Keletinél jövök ki a metróból, az egyik kezemben pórázon egy kutya, a táskámban rengeteg papír, a szakdolgozatom sokadszor átdolgozott, legújabb változata. A telefonomat bámulom, most kaptam a hírt SMS-ben. Visszaírtam, hogy “Biztos?” De közben már hívtam is valakit, hogy elmondhassam. Aztán még valakit. Vagy egy órát telefonáltam, aztán csak álltam ott, sütött a nap, és örültem, hogy pont most és pont itt. Egy Nobel-díj, úristen… Tényleg a legnagyobb erővel földhöz vágott labda pattan a legmagasabbra végül.

És most? Minden kicsit üresebb lesz, és mi folytatni fogjuk folytathatatlan életünket.

dsc_05521

Honnan íródik tovább a távoli napló?

Amíg van kire felnézni, addig minden rendben. Amíg van, aki miatt megveszem a lapot, aki miatt naponta kattintok a weboldalra, aki miatt bekapcsolom a rádiót. Aki bátrabb, mint bárki, akit ismerek. Annyira bátor, hogy a fájdalmát is meg meri mutatni, de nem panaszkodva, csak tényszerűen: ez van. Akit sosem ismerhettem személyesen, mégis olyan, mintha mindig ismertem volna. És most már nem is fogom látni soha.

Nem érdekel, mitől lett így. Nem hiszem, hogy érdemes gyanakodva méregetnünk egymást, melyikünk nem szerette eléggé, ki okozott neki álmatlan éjszakákat, ki bántotta meg, ki miatt hajtotta folyton túl magát, mitől kezdte szétrágni belülről valami. Megtörtént. Nem várná el tőlünk ő sem, hogy egymásra mutogassunk. Épp ellenkezőleg: ha nem akarjuk, hogy újra valami hasonló történjen, itt az ideje befejezni végre. Szedjük már össze magunkat, már nincs itt, most már nem várhatunk arra, hogy valaki más lesz bátor és őszinte, mostantól nekünk kell…

Ma a parkban azért ott voltunk néhányan, csak úgy, egymásra nézni, elképzelni, milyen lesz mostantól nélküle.

Namaste, Iván. Többé már nem vagy egyedül. Csak mi.

2015/01/img_3422.jpg