Szonett

ha volt teremtés ilyen lehetett
ami új még ráfeszül a térre
az egyensúlyra vágyó elemek
maguktól simulnak egy tenyérbe
csípő derék a hát vonala bordák
más-más mozdulat minden egyes érnél
kezed nyomán a semmiből kap formát
szét is hullana távolabb ha lépnél
még új és puha még bármi lehet
vakító a színek tisztasága
ahogy kavargásuk egyre csendesebb
fénnyel telik a sejtek puszta váza
íriszed tükrén látom meg magam
anyaggá simított anyagtalan