kerenyikata bejegyzései

Tizenhetes választókör

már napok óta vártam ezt a levelet
tértivevény a postán sor bő fél óra
mindjárt megtudom használták-e a neved
amit már én sem írtam le évek óta

neked úgyis mindegy nekem miért fontos
a te dolgod lett volna mégis rám maradt
mihez kezdjek vele tíz év után pont most
hogy lista vagy egy sor vagy semmilyen adat

kézhez kapom végre a borítékszörnyet
úgy tépem a papírt ahogy te soha
üres lap van benne nem lett mégsem könnyebb
futnék attól hogy nem vagy de nincs hova

 

(Megjelent itt: https://ekonyv.librarius.hu/termek/parlament-falra-ment-valasztas-2018-kozeleti-versantologia/)

Reklámok

Üvegasztal

1.

Amikor apám belépett a szobába, egyenesen a szőnyeghez ment, felkapta a fiamat,  és odaültette az üveg dohányzóasztalra.

– Ezt a gyereket kétszer annyira kell szeretni – mondta – mert egyszer már nem szerették.

A fiam ott ült, és komolyan nézte apámat. Volt valami a tekintetében, amitől zavarba jöttem. Nem láttam még ennyire kicsi gyereket ilyen hosszan, kutatóan vizsgálni valakinek az arcát. Aztán hirtelen becsukta a szemét, de nem csak úgy lehunyta: görcsösen összeszorította, olyan erővel, hogy még a szája is kinyílt közben. Azt hittem, sírni fog, de amikor végül újra apámra nézett, mosolygott.

Én közben arra gondoltam, milyen nehéz délután volt ez az utazással, a rengeteg papírmunkával. Nagyon féltem, hogy valamit elrontok, sosem tudtam rendesen odafigyelni semmire, anyám, amíg élt, Szélvész kisasszonynak hívott, mert amerre csak jártam a lakásban, mindenhol levert, szétszórt tárgyak maradtak utánam. Ő jött a nyomomban, pakolt, és közben folyamatosan zsörtölődött, hogy sosem leszek így rendes háziasszony. Ha tudná, hogy most takarításból élek, jót nevetne. Vagy talán el sem hinné.

Apám aznap korábban jött haza, nem mondta, de én tudtam, hogy sietett. Látni akarta a gyereket. Még sokáig így hívtam: a gyerek. Az, hogy a fiam, nehezen jött a számra, még ízlelgetnem kellett a szót, hogy úgy tudjam kimondani, olyan természetesen és büszkén, mint mások. Pedig igazán büszke voltam rá. Amikor az utcán idegenek állítottak meg, hogy mennyire szép, úgy éreztem, mintha valami filmsztár lennék, akit bárhol felismernek a rajongói. De akkor is: gyerek. Esetleg Lacika. A fiam csak később lett.

Apám szavai szíven ütöttek, hirtelen ugyanazt éreztem, mint a legelső pillanatban, amikor ez a furcsa kisfiú először pillantott rám. Egy fekete szemű kamaszlány ölében ült, és egy kiflivéget rágcsált.

– A testvére? – kérdeztem, és közben arra gondoltam, hogy kettőt nem, azt már aztán tényleg nem lehet, és testvéreket nem lehet szétválasztani, én nem tudnám megtenni.

– Az anyja – mondta egy furcsa kis fintorral a hölgy, aki az irodából kísért el az ebédlőig. – Itt lakik nálunk, de itt csak gyerekek lehetnek, anyák nem. Ha megszabadul a kicsitől, akkor maradhat.

A lány felnézett, letette a kisfiút a földre, és felállt. A mellkasomig ért csak.

– Lacikának. hívják. Az apja után – mondta. Aztán lassan az ajtóhoz ment, vissza sem nézett.

Alighogy hazahoztuk, a fiam másnapra nagyon beteg lett, belázasodott, napokig folyt a füléből a genny. Apám attól félt, hogy meg fog halni. De én tudtam, hogy nem eshet baja. Nem hal meg, inkább olyan, mintha most születne meg nekünk.

2.

Aznap este a rövidebb úton mentem haza, átvágtam az üres telkeken, mert úgy gyorsabb volt, még ha veszélyesebb is, mert a sötétben könnyen valami gödörbe léphet az ember, ha nem vigyáz. Márpedig most vigyáznom kellett, mert vártak. Furcsa volt arra gondolni, hogy most már mindig így lesz, és minden este várni fognak haza, ketten is. Útközben próbáltam elképzelni, milyen lesz. Három lányom van, nem is fogom tudni talán, mit kezdjek egy fiúval. Meg kell majd tanítani mindenfélére, rendes dolgokra, hogy boldoguljon majd a ház körül. Meg olvasni is, az nagyon fontos, hogy szeressen olvasni, és tanult ember legyen. Majd egyetemre is mehet, ha akar. Aztán észbe kaptam: de hát még csak másfél éves! Hangosan nevetni kezdtem, még szerencse, hogy ott a sötétben senki sem látott, még bolondnak nézett volna.

Nem hittem, hogy lesz unokám. A három lányból egynek sem lehetett gyereke. A feleségem szerint az anyja átkozott meg minket, amiért titokban házasodtunk össze. Én nem hiszek az ilyesmiben. Van olyan, hogy az embernek nem sikerül valami, és kész. Így is sok minden sikerült, és a lányok igazán jó gyerekek voltak mindig.     Most, amikor ez a lehetőség adódott, rögtön mondtam Évának, hogy próbáljuk meg. Amióta az anyja meghalt, és ő hozzám költözött, sem beszélgetünk többet, mint azelőtt. A múltról nem érdemes, mind a ketten túl vagyunk már rajta. A napi teendőket néhány mondatban elintézzük. A jövő meg így, hogy nincs gyerek, nem számít. Legalábbis eddig így volt. Most talán másképp lesz.

Hazaértem, a gyerek a szőnyegen játszott, az asztal mellett. Sokkal szebb volt, mint a fényképen. Azt hittem, egy kis vézna cigánygyereket kapunk, de ez a kisfiú valahogy teljesen más volt, mint bármelyik, amit eddig láttam. Pedig sok gyereket láttam már, árvákat is, a háború után, nagyon kicsi gyerekek nagyon nagy ruhákban, és teljesen egyforma volt a tekintetük. Olyan, mint az enyém is azokban a napokban, ugyanolyan üres és csodálkozó, mint amit reggelente láttam a tükörben, és amiben keresnem kellett a saját, megszokott pillantásomat. De ez a gyerek igazi volt, élő kisfiú, mindene élt, és olyan komolyan nézett a szemembe, amikor felemeltem, hogy zavarba is jöttem tőle.

Az asztalt, amire felültettem, hogy jobban megnézhessem magamnak, én csináltam. Abból a diófából, ami az udvarunkon állt sokáig, és amit végül ki kellett vágni, amikor hozzáépítettünk a házhoz. A lábakat és a keretet kifaragtam, aztán mintákat égettem bele. Az üveglapot a tetejére méretre vágattam. Talán azt is meg tudtam volna csinálni, de az üveg kényes anyag, tudni kell vele bánni, inkább olyanra bíztam, aki ért hozzá. A gyerek az asztalon ülve is csak nézett rám, és akkor már tudtam, hogy nagyon fogom szeretni. Nem érdekel, kinek nem kellett. A miénk.

3.

Az üvegasztalon ülni olyan volt, mintha a semmiben lebegnék. Ha lenéztem, a két combom között a szőnyeget láttam, de mélyen alattam. A férfi, aki akkor lett a nagyapám, nagyon közelről vizsgált, és én is őt, meg akartam jegyezni minden apró részletet az arcán, a szürke borostát, az orra tövénél kunkorodó pihéket, a kis rést a fogai között. Azt akartam, hogy ez legyen az első emlékem, életem legelső képe. Arra gondoltam, hogy ha összeszorítom a szemem, és nagyon figyelek befelé, talán el tudom tüntetni az összes eddigi eseményt, amire emlékszem, és csak ez a mostani pillanat marad, ahonnan az életemet folytatni fogom.

Nem féltem, pedig ilyen magasra egyedül fel sem tudtam volna mászni. A nagy színes kocka, amivel egész délután játszottam, lent maradt a szőnyegen. Álmos is voltam, reggel indultunk, és csak délután értünk ide, és nem tudtam menet közben aludni, mert a vonaton sokan voltak, nem lehetett leülni. Néhányan odajöttek, és beszéltek hozzám, aztán hamar otthagytak, mikor rájöttek, hogy úgysem fogok válaszolni. Nem beszéltem senkivel egyébként sem, később sok bajom is volt abból, hogy nem tudtam rendesen kérdezni vagy kérni, és ezért inkább megpróbáltam megszerezni egyedül, amire szükségem volt. De akkor, aznap délután ez nem volt még fontos. Semmi nem volt fontos, csak az, hogy megérkeztem ide, és ez a két ember olyan volt, mintha mindig rám várt volna. Még a nevemet is tudták. Én nem tudtam az ő nevüket, és később, amikor már megtanultam, akkor sem szólítottam őket Évának és Istvánnak. Nem szerettem megszólítani őket, inkább odamentem, és megfogtam a kezüket, vagy megbökdöstem kicsit a hátukat, meghúztam a ruhájuk ujját, hogy rám figyeljenek. Jó volt megérinteni őket. Most is, ahogy ott ültem az asztalon, arra gondoltam, hogy megfoghatnám a nagyapám orrát.

Az üveg hideg volt, a nadrágomon keresztül sütött. Fészkelődni kezdtem, lefelé sandítottam, de nem mertem leugrani. Mindjárt letesznek a szőnyegre. Vagy még jobb lenne, ha felemelnének, és nem tennének le még nagyon sokáig.

(Megjelent a Dimenziók 8 című antológiában, Aposztróf Kiadó, 2017)


Szonett

ha volt teremtés ilyen lehetett
ami új még ráfeszül a térre
az egyensúlyra vágyó elemek
maguktól simulnak egy tenyérbe
csípő derék a hát vonala bordák
más-más mozdulat minden egyes érnél
kezed nyomán a semmiből kap formát
szét is hullana távolabb ha lépnél
még új és puha még bármi lehet
vakító a színek tisztasága
ahogy kavargásuk egyre csendesebb
fénnyel telik a sejtek puszta váza
íriszed tükrén látom meg magam
anyaggá simított anyagtalan


Földes Petra: Tíz történet

Megjelent az Új Pedagógiai Szemle 2017. 5-6. számában

  

Online itt olvasható

 


Hol volt, hol nem volt

ha már mindent elmeséltél
amit nélkülem megéltél
akárhová elvihetlek
le a völgybe föl a hegynek
nem lesz többé mitől félnem
ha már mindent elmeséltem
rég feladták ha kerestek
így bárhová elvihetlek
rekettyésből ki a fényre
fecskefűnek hull a vére
hol cammogva hol szaladva
fut velünk a zöld Szalajka
erdő mélyén vízmosáson
senki minket meg ne lásson


Jelek

na de mégis honnan kellett volna tudnom
repedés a falon odavetett firka
hol táncolt a neved fénnyel vízre írva
ki titkolta eddig hozzám el ne jusson

volt-e erdő ahol épp úgy nőtt a moha
átbújtam alatta elléptem fölötte
törött száraz ágak vagy madarak röpte
hányszor néztem vajon és nem láttam soha

mikor öntöttem ki azt a kávézaccot
aminek az alján ott látszott az arcod
melyik tenyeremben futó vonal voltál

teraszokon kertben parkban üldögélve
hogy hullott elém és hogy söpörtem félre
miért nem szólt senki te miért nem szóltál

 


Könyvajánló – avagy a nyugalom megzavarása

Könyvajánló az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egeysületének lapján

Kezdő iskolapszichológus korom óta kísért engem az, az elsőosztályos kisfiú, aki a részeg apja elől elmenekülve az éjszakát a híd alatt töltötte édesanyjával és a testvérével, de másnap ott volt az iskolában. Így szégyenkezve végighallgathatta a tanítói szidalmat, sőt beírást is kapott, mert nem készítette el a leckéjét.

„A gyerekeink a jövőnk.” Tényleg. Nem nehéz belátni, hogy ez a szlogen egy teljesen logikus folyamatot ír le. A gyerekek felnőnek és ők lesznek a jövő polgárai, akik meghatározzák a társadalmat. Sokan persze majd a társadalmon kívülről teszik ezt. Jelenleg a gyerekek 30%-a kap arról papírt, hogy nem illik a többiek közé, legalább is az iskolában biztosan nem. És mint tudjuk, „az iskola a társadalom előszobája.” Tényleg. Újabb szlogen, ami szintén egyértelmű igazságot foglal össze.

A statisztikák számokkal azt is szépen igazolják, hogy azok közül, akiket már az előszobában meggyötörnek, megaláznak, és kivágják onnan, kevesen fognak könnyedén csevegve kávézni a nappaliban. Ezt egyébként statisztikák nélkül is be tudnánk látni.

Tehát hogyan is néz ki ez a mi jövőnk?

A magyar gyerekek egyre jobban lemaradnak a számolás, olvasás és a természettudomány terén. A tizenévesek 20 %-a funkcionális analfabéta. Amúgy több, mint másfél millió gyerek él a létminimum alatt. A Központi Statisztikai Hivatal már inkább nem is adja közre az adatokat.

Ennyit az ország jövőjéről. Fájdalmas, de ha igazán azt akarod, hogy fájjon, nézzél a számok mögé. Sőt, a külső mögé, a „lemorzsolódás” szó mögé. Kevés ennél cinikusabb szót ismerek. Mint valami törmelékről, úgy szól a gyerekekről, fiatalokról, akiknek már kezdetben is alig van esélyük a méltó életre, akik sokszor már semmi mást nem akarnak, csak hogy hagyják őket végre békén, és csak élni akarnak. Nem, ez nem igaz, mert nem mindegyikük akar már élni sem.

A legfontosabbak, amik kiránthatnak a bajból, a család, a szociális háló, a tanulás egyre elérhetetlenebb számukra, mert az ő pályájuk lejt, ezt kapták, és adják tovább.

Ebben a könyvben válaszokat kaphatunk arra a kérdésre, amit gyakran feltesznek a viselkedése miatt az utcára, intézetbe, kórházba, börtönbe került fiatallal kapcsolatban: Mi járhat ennek a fejében?

Először csak rossz iskolák, nem törődöm ideges pedagógus. Közben esik szét a család. A gyerek a legkevésbé fontos, leginkább mindenkinek útjában van. Kisgyerekként még a legtöbbjük küzd, szeretne megfelelni. A vízválasztó a tizenéves kor. Ekkorra már felhalmozódtak a feszültségek, a maradék iskolai menedék, mondjuk a szeretett tanító is eltűnik a gyerekek életéből. Maradnak az elvárások. És persze a pofonok. Itt-ott segít egy mentor, felbukkan egy biztos pontnak tűnő családtag, egy igazi iskola. Esetleges mentsvárak. A fiatalok megtanulják, hogy csak magukra számíthatnak, ami nem biztos, hogy nagyon jó hír. Így néznek ki a gyerekeink, így építjük fel velük a jövőt.

Talán szöveggyűjteménynek nevezném ezt a könyvet. Monológok arról, hogyan látja egy-egy a környezet által már leírt fiatal a saját útját, helyzetét. Van aki még küzd, van aki már nem.

A könyvben közölt szövegek a nyugalom megzavarására alkalmasak, de éppen ezért íródtak. Jobb, ha nem vagyunk nyugodtak, amíg körülöttünk tömegével pusztul le a jövő.

Gyarmathy Éva