Ti küldtétek

Ahogy egyre több ismerősöm fedezi fel, mivel foglalatoskodom a “civil” munkám mellett, mind gyakrabban fordul elő, hogy egy-egy írással kapcsolatos képről, megjegyzésről én jutok eszükbe. Ennek köszönhetően egész csinos kis gyűjteményem van már mémekből… Néhányat közkinccsé teszek, csak hogy lássátok, igenis mindet megnéztem, amit küldtetek!

A határidős munkák szellemében:

IMG_7405

 

És még egy, a tipikus lapzárta-hangulat (gyerekem nincs, de a többi teljesen fedi a valóságot):

IMG_7407

 

Ezzel is mélyen tudok azonosulni:

IMG_7408

 

Egy diagram, ami nagyjából tükrözi prózaíró karrieremet:

IMG_7409

 

Ezt mély bocsánatkéréssel küldöm minden múltbeli partneremnek (ebből a szempontból a legideálisabb időszakom a bolygó másik felén élő távkapcsolat volt, az időeltolódás miatt):

IMG_7410

 

Ezt tegnap kaptam, csodálatosan ábrázolja, mennyire komolyan veszik a legtöbben, mikor kiderül, hogy egyébként verseket írok:

IMG_7507

 

És végül személyes kedvencem és sorstársam, Snoopy. Tegnap ilyenkor, mikor még válaszra vártam egy laptól, nagyjából ez volt a hangulatom. Azóta jobb a helyzet.

IMG_7515

Hanami

Szégyen vagy nem: megélhetési pályázó vagyok. Olyankor szoktam csak írásokat küldeni valahova, ha abból hasznot remélhetek: pénzt, további lehetőségeket vagy kapcsolatokat. Azért néha akad egy-egy kivétel, mikor valamihez csak simán kedvem támad. Így voltam tavaly egy haiku-pályázattal, ami furcsa módon elindított bennem végre valamit, amit addig nem tudtam, hogyan közelítsek meg: ők nem tudják, de akkor kezdtem el végre az apámról írni, hat év után (itt megtaláljátok) . Talán emiatt, vagy talán azért, mert annyira kedves volt az egész, idén is eszembe jutott, hogy rákeressek, hátha megint kiírják a pályázatot. Két héttel ezelőtt rá is bukkantam a hirdetésre, és – mondjátok, hogy nem a sors keze – az idei megadott téma, amiben verset kellett beküldeni, a kutya volt. Aki egy kicsit is ismer, az tudja, mennyire fontos szerepet töltenek be az életemben a kutyák, ezért nem is volt kérdés, hogy idén is küldök verset, még ha nem is lehet semmi nagy értékű dolgot nyerni, egyszerűen csak a móka kedvéért. Az eredményhirdetés egy egész napos rendezvény, a II. Magyar Haiku Nap keretében volt múlt szombaton, és mivel épp szabad is voltam aznap, örömmel mentem el.

Voltatok már a Hopp Ferenc múzeum kertjében? És tavasszal, amikor egyszerre virágzik a magnólia és a cseresznye? Ha most elindultok, talán még láttok belőle egy kicsit, csodaszép, és tökéletes környezet haikut olvasni vagy hallgatni. És azt tudtátok, hogy minden haikut kétszer szoktak felolvasni? Egyszer, hogy megérkezzen hozzád, és még egyszer, hogy át tudd érezni, mit is jelentenek a szavak. A nap folyamán maratoni haiku-felolvasás zajlott, bárki odaülhetett hallgatni. Az egész nagyon kedves, egyszerű és magától értetődő volt, verseket szerető emberek találkoztak és örültek annak, hogy van bennük valami közös. Nagyon más volt persze, mint a komoly irodalmi estek és könyvbemutatók, de valahogy sokkal emberközelibb, igazibb, tényleg a versekről szólt ez a nap és semmi másról.

Volt egy időszak, amikor a haiku hihetetlen nagy divat volt, mindenki azt hitte, hogy könnyű megírni, mert rövid és nem rímel, és ezerszámra jelentek meg a rosszabbnál rosszabb művek. Szerencsére ez mára lecsengett, már nem annyira menő elvont haikut írni, így újra lehet jókat találni anélkül, hogy rengeteg rossz között legyen muszáj keresgélni. Nem vagyok megszállott rajongója a műfajnak, de jó néha olyan verset olvasni, ami olyan pici és tiszta, mint egy vízcsepp, és valami nagyon finom egyensúly van benne.

Ja, igen, a pályázat. Harmadik lettem profi kategóriában, a verset most nem mutatom meg, mert a Magyar-Japán Baráti Társaság lapja, a Kizuna le fogja közölni júniusban, legyen az övék az első publikáció 🙂 De köszönöm nekik ezt a napot, és ha jövőre is lesz Haiku Nap, akkor biztosan ott leszek!