Üvegasztal

1.

Amikor apám belépett a szobába, egyenesen a szőnyeghez ment, felkapta a fiamat,  és odaültette az üveg dohányzóasztalra.

– Ezt a gyereket kétszer annyira kell szeretni – mondta – mert egyszer már nem szerették.

A fiam ott ült, és komolyan nézte apámat. Volt valami a tekintetében, amitől zavarba jöttem. Nem láttam még ennyire kicsi gyereket ilyen hosszan, kutatóan vizsgálni valakinek az arcát. Aztán hirtelen becsukta a szemét, de nem csak úgy lehunyta: görcsösen összeszorította, olyan erővel, hogy még a szája is kinyílt közben. Azt hittem, sírni fog, de amikor végül újra apámra nézett, mosolygott.

Én közben arra gondoltam, milyen nehéz délután volt ez az utazással, a rengeteg papírmunkával. Nagyon féltem, hogy valamit elrontok, sosem tudtam rendesen odafigyelni semmire, anyám, amíg élt, Szélvész kisasszonynak hívott, mert amerre csak jártam a lakásban, mindenhol levert, szétszórt tárgyak maradtak utánam. Ő jött a nyomomban, pakolt, és közben folyamatosan zsörtölődött, hogy sosem leszek így rendes háziasszony. Ha tudná, hogy most takarításból élek, jót nevetne. Vagy talán el sem hinné.

Apám aznap korábban jött haza, nem mondta, de én tudtam, hogy sietett. Látni akarta a gyereket. Még sokáig így hívtam: a gyerek. Az, hogy a fiam, nehezen jött a számra, még ízlelgetnem kellett a szót, hogy úgy tudjam kimondani, olyan természetesen és büszkén, mint mások. Pedig igazán büszke voltam rá. Amikor az utcán idegenek állítottak meg, hogy mennyire szép, úgy éreztem, mintha valami filmsztár lennék, akit bárhol felismernek a rajongói. De akkor is: gyerek. Esetleg Lacika. A fiam csak később lett.

Apám szavai szíven ütöttek, hirtelen ugyanazt éreztem, mint a legelső pillanatban, amikor ez a furcsa kisfiú először pillantott rám. Egy fekete szemű kamaszlány ölében ült, és egy kiflivéget rágcsált.

– A testvére? – kérdeztem, és közben arra gondoltam, hogy kettőt nem, azt már aztán tényleg nem lehet, és testvéreket nem lehet szétválasztani, én nem tudnám megtenni.

– Az anyja – mondta egy furcsa kis fintorral a hölgy, aki az irodából kísért el az ebédlőig. – Itt lakik nálunk, de itt csak gyerekek lehetnek, anyák nem. Ha megszabadul a kicsitől, akkor maradhat.

A lány felnézett, letette a kisfiút a földre, és felállt. A mellkasomig ért csak.

– Lacikának. hívják. Az apja után – mondta. Aztán lassan az ajtóhoz ment, vissza sem nézett.

Alighogy hazahoztuk, a fiam másnapra nagyon beteg lett, belázasodott, napokig folyt a füléből a genny. Apám attól félt, hogy meg fog halni. De én tudtam, hogy nem eshet baja. Nem hal meg, inkább olyan, mintha most születne meg nekünk.

2.

Aznap este a rövidebb úton mentem haza, átvágtam az üres telkeken, mert úgy gyorsabb volt, még ha veszélyesebb is, mert a sötétben könnyen valami gödörbe léphet az ember, ha nem vigyáz. Márpedig most vigyáznom kellett, mert vártak. Furcsa volt arra gondolni, hogy most már mindig így lesz, és minden este várni fognak haza, ketten is. Útközben próbáltam elképzelni, milyen lesz. Három lányom van, nem is fogom tudni talán, mit kezdjek egy fiúval. Meg kell majd tanítani mindenfélére, rendes dolgokra, hogy boldoguljon majd a ház körül. Meg olvasni is, az nagyon fontos, hogy szeressen olvasni, és tanult ember legyen. Majd egyetemre is mehet, ha akar. Aztán észbe kaptam: de hát még csak másfél éves! Hangosan nevetni kezdtem, még szerencse, hogy ott a sötétben senki sem látott, még bolondnak nézett volna.

Nem hittem, hogy lesz unokám. A három lányból egynek sem lehetett gyereke. A feleségem szerint az anyja átkozott meg minket, amiért titokban házasodtunk össze. Én nem hiszek az ilyesmiben. Van olyan, hogy az embernek nem sikerül valami, és kész. Így is sok minden sikerült, és a lányok igazán jó gyerekek voltak mindig.     Most, amikor ez a lehetőség adódott, rögtön mondtam Évának, hogy próbáljuk meg. Amióta az anyja meghalt, és ő hozzám költözött, sem beszélgetünk többet, mint azelőtt. A múltról nem érdemes, mind a ketten túl vagyunk már rajta. A napi teendőket néhány mondatban elintézzük. A jövő meg így, hogy nincs gyerek, nem számít. Legalábbis eddig így volt. Most talán másképp lesz.

Hazaértem, a gyerek a szőnyegen játszott, az asztal mellett. Sokkal szebb volt, mint a fényképen. Azt hittem, egy kis vézna cigánygyereket kapunk, de ez a kisfiú valahogy teljesen más volt, mint bármelyik, amit eddig láttam. Pedig sok gyereket láttam már, árvákat is, a háború után, nagyon kicsi gyerekek nagyon nagy ruhákban, és teljesen egyforma volt a tekintetük. Olyan, mint az enyém is azokban a napokban, ugyanolyan üres és csodálkozó, mint amit reggelente láttam a tükörben, és amiben keresnem kellett a saját, megszokott pillantásomat. De ez a gyerek igazi volt, élő kisfiú, mindene élt, és olyan komolyan nézett a szemembe, amikor felemeltem, hogy zavarba is jöttem tőle.

Az asztalt, amire felültettem, hogy jobban megnézhessem magamnak, én csináltam. Abból a diófából, ami az udvarunkon állt sokáig, és amit végül ki kellett vágni, amikor hozzáépítettünk a házhoz. A lábakat és a keretet kifaragtam, aztán mintákat égettem bele. Az üveglapot a tetejére méretre vágattam. Talán azt is meg tudtam volna csinálni, de az üveg kényes anyag, tudni kell vele bánni, inkább olyanra bíztam, aki ért hozzá. A gyerek az asztalon ülve is csak nézett rám, és akkor már tudtam, hogy nagyon fogom szeretni. Nem érdekel, kinek nem kellett. A miénk.

3.

Az üvegasztalon ülni olyan volt, mintha a semmiben lebegnék. Ha lenéztem, a két combom között a szőnyeget láttam, de mélyen alattam. A férfi, aki akkor lett a nagyapám, nagyon közelről vizsgált, és én is őt, meg akartam jegyezni minden apró részletet az arcán, a szürke borostát, az orra tövénél kunkorodó pihéket, a kis rést a fogai között. Azt akartam, hogy ez legyen az első emlékem, életem legelső képe. Arra gondoltam, hogy ha összeszorítom a szemem, és nagyon figyelek befelé, talán el tudom tüntetni az összes eddigi eseményt, amire emlékszem, és csak ez a mostani pillanat marad, ahonnan az életemet folytatni fogom.

Nem féltem, pedig ilyen magasra egyedül fel sem tudtam volna mászni. A nagy színes kocka, amivel egész délután játszottam, lent maradt a szőnyegen. Álmos is voltam, reggel indultunk, és csak délután értünk ide, és nem tudtam menet közben aludni, mert a vonaton sokan voltak, nem lehetett leülni. Néhányan odajöttek, és beszéltek hozzám, aztán hamar otthagytak, mikor rájöttek, hogy úgysem fogok válaszolni. Nem beszéltem senkivel egyébként sem, később sok bajom is volt abból, hogy nem tudtam rendesen kérdezni vagy kérni, és ezért inkább megpróbáltam megszerezni egyedül, amire szükségem volt. De akkor, aznap délután ez nem volt még fontos. Semmi nem volt fontos, csak az, hogy megérkeztem ide, és ez a két ember olyan volt, mintha mindig rám várt volna. Még a nevemet is tudták. Én nem tudtam az ő nevüket, és később, amikor már megtanultam, akkor sem szólítottam őket Évának és Istvánnak. Nem szerettem megszólítani őket, inkább odamentem, és megfogtam a kezüket, vagy megbökdöstem kicsit a hátukat, meghúztam a ruhájuk ujját, hogy rám figyeljenek. Jó volt megérinteni őket. Most is, ahogy ott ültem az asztalon, arra gondoltam, hogy megfoghatnám a nagyapám orrát.

Az üveg hideg volt, a nadrágomon keresztül sütött. Fészkelődni kezdtem, lefelé sandítottam, de nem mertem leugrani. Mindjárt letesznek a szőnyegre. Vagy még jobb lenne, ha felemelnének, és nem tennének le még nagyon sokáig.

 

(Megjelent a Dimenziók 8 című antológiában, Aposztróf Kiadó, 2017)

Advertisements

Málnacukor

A Verseny utcán megyünk végig, én fel sem merek nézni anyámra, aki folyamatosan szapul. Hogy hogy mertem, és most mit gondolhat rólunk Katica őnagysága. Azok után, hogy akkora szívességet tettek nekünk Krémerék, ez a hála… Csak lóbálom az üres kosarat, és már biztosan tudom, hogy soha többé nem nyúlok semmihez engedély nélkül, egy életre megtanultam most. A piros szandálomat bámulom, amit a fontos alkalomra vettem fel, tiszteletből, pedig nem is kényelmes, és ilyen gyorsan, ahogy most megyünk, szinte képtelenség benne járni. Kopogós. Ahogy ott loholok anyám mellett, hallom, ahogy a kemény kis sarkak ritmusra koccannak a kövön: “még-egy-szer-nem, még-egy-szer-nem”.

1.

Mikor az apám végre rászánta magát, hogy elmegy a jegyzőhöz, már napok óta bombázták a reptér környékét. Jobb híján mindig az asztal alá húzódtunk be, onnan hallgattuk összebújva a furcsa fütyülést, és már hunytuk is be a szemünket, mert tudtuk, hogy utána nagy csattanás jön. A mi utcánkban minden ház épen maradt, csak az ablaküvegek potyogtak ki itt-ott, de mesélték, hogy nem volt mindenki ilyen szerencsés Mátyásföldön. Apám aggódott, mi lesz, ha mi is kapunk az égi áldásból.

– Nincsen pincénk, és nem tudom hova tenni a négy gyereket, ha bombáznak – mondta apám a jegyzőnek.  – Ha tud esetleg adni egy olyan papírt, pecséteset, hogy bemehetünk valahová, akkor be kell, hogy engedjenek.

A jegyző elgondolkozva nézett apámra.

– Ilyet nem tehetek… de ott a Krémer-ház, ősz óta üresen áll, használják azt. Az egészet nem adhatom át, de jó nagy pincéje van, ott meghúzhatják magukat.

Anyám jól ismerte a Krémer-villát, mert járt oda takarítani. Egy idősebb házaspáré volt, nyaranta szoktak ide jönni, egyébként valahol a belvárosban laktak. Kétszintes ház volt, hatalmas, hatszáz négyszögölnyi kerttel, gyümölcsfákkal. Anyám gyakran kapott a járandósága mellé egy-egy kosár almát vagy szilvát, hogy “egyenek a gyerekek egy kis vitamint”. Ő feszengve fogadta a hírt, hogy oda fogunk költözni egy időre, de mi négyen nagyon örültünk neki. Szép ház volt, jó lett volna bebarangolni, felfedezni az egészet, de csak a pincét és a mosókonyhát használhattuk, a fenti részek le voltak zárva, pecsét is volt az ajtókon. Kérdeztem apámat, oda miért nem mehetünk be, ha itt lakunk, biztos nagyon szép lehet, mert jó nagy ablakai vannak. Apám azt mondta, oda nem mehet senki, mert az le van foglalva. Hogy ki foglalta le és miért, azt nem mondta meg. Így a ház aljában rendezkedtünk be. A pincébe mentünk, ha bombáztak, egyébként a mosókonyhában tanyáztunk, ott aludtunk, anyám ott főzött, és ott olvasztott havat a tisztálkodáshoz. Betonpadlós, tágas szoba volt, kényelmesen elfértünk mind a hatan.

Alig egy hete laktunk a Krémer-villában, mikor egy reggel arra ébredtünk, hogy nyílik az ajtó, és egy fiatal katona, inkább amolyan nagyranőtt suhanc, csörtetett be. Rögtön eszembe jutott, miről beszéltek a szüleim már napok óta, hogy jönnek az oroszok, már Gödöllőnél vannak, már Cinkotánál járnak… Kíváncsian dugtam ki a fejem a takaró alól, mert még sosem láttam igazi oroszt. Olyannak látszott, mint bárki más.

A katona lassan, kicsit tanácstalanul körülnézett, ügyet sem vetve ránk. Aztán meglátta a padlón, az asztal alatt szépen felsorakoztatott befőtteket. Ez volt akkor minden tartalékunk. Találomra felkapta az egyiket, kinyitotta, belekanalazott. Paradicsom volt. Köpködni kezdett, káromkodott, aztán az egész üveget a földhöz vágta. Mielőtt anyám, aki álmosan, kócos hajjal, mezítláb álldogált a könyha közepén, közbeszólhatott volna, már hajolt is a következő üvegért. Abba éppen csak beleszagolt, már dobta is el. A harmadikat már ki se nyitotta. Egymás után, módszeresen törte ripityára az összeset, aztán, mikor az utolsóval is végzett, rámosolygott anyámra, sarkon fordult, és egy szó nélkül távozott. Később tudtam meg, hogy nem is orosz volt, hanem román: az oroszok két nappal később érkeztek csak meg.

2.

Anyám délelőttönként a szomszéd villában főzött az oroszoknak, délutánonként otthon nekünk abból, amit a szoknyájában sikerült hazacsempésznie. Mi négyen hamar végeztünk a takarítással. Iskola nem volt.Akkor már napok óta egy hókunyhón dolgoztunk a húgommal, a kerti útról a kerítés mellé félrehányt havat használtuk alapanyagnak. Egyszerre nem tudtunk sokat építeni rajta, mert nem volt kesztyűnk, és egy idő után nem éreztük az ujjainkat. De azért szépen haladtunk vele. A húgomnak nem volt kedve kijönni velem, mert már sötétedett. Én kimentem egyedül is. A havat kotortam össze épp a lábammal, amikor furcsa, kényelmetlen érzésem támadt. Felpillantottam.

A kerítés mellett, kívül, egy nő állt, és engem nézett. Őszes haja feszes kis kontyba volt fogva, és bár a kabátja kopott volt, és egy nagyobbacska lyuk is volt rajta baloldalt, mintha letéptek vagy levágtak volna belőle egy tenyérnyi darabot, mégis azt gondoltam, hogy ilyen gyönyörű asszonyt én még soha nem láttam. Egy bajuszos emberke toporgott mellette, szürke kalap volt a fején. Már nyitottam volna a szám, hogy megkérdezzem, kit keresnek, de a nő megelőzött.

– Hát te mit csinálsz itt?

– Jégkunyhót, amilyen az eszkimóknak van – válaszoltam készségesen. – Még nincs kész, kell még egy szoba hozzá. Hogy nekem is legyen, meg a testvéremnek is.

– Úgy értem: mit csinálsz ebben a  házban?

– Itt lakunk – mondtam csodálkozva.

A nő lassan megcsóválta a fejét.

– Nem. Mi lakunk itt.

Azzal, mielőtt bármit mondhattam volna, elindult a kerti úton a ház felé. A kalapos férfi követte. Én félig rémülten, félig kíváncsian kocogtam utánuk, nem értettem az egészet.

Anyám odabenn már vacsorához terített. Felpillantott, mikor nyílt az ajtó. Összecsapta a kezét, és felsikoltott.

– Krémer úr! Katica Őnagysága!

– Csókolom, Margitka  – mondta mosolyogva a kalapos ember.  – Nem gondoltam volna, hogy magát találjuk itt… de talán így a legjobb.

– Én nem tudtam, hogy… hogy maguk még… hogy egyáltalán… – hebegte anyám.

– Két hete szabadítottak fel – bólintott a kalapos. – A lakásunk egész szépen megmaradt, meg akartuk nézni a nyaralót is, mert azt hallottuk, Mátyásföld tele van oroszokkal, és istállónak meg raktárnak használják a villákat.

– A bútorokból itt se sok maradt – mondta apám. De az emeleten, mikor feltörték a pecsétet, kiszedtem az ablaküvegeket és eldugtam, bezártuk a spalettákat, kívülről olyan, mintha be lenne deszkázva. Az edények nagyját is meg tudtuk menteni. Meg van pár szőnyeg, amin a lányok alszanak – tette még hozzá zavartan.

A Katicának nevezett néni sóhajtva legyintett, mintha azt mondaná, hogy azokon már nem múlik semmi, de aztán elmosolyodott.

– Nem tudom, hogy kerültek ide, de… köszönöm.

A kalapos közben szimatolni kezdett.

– Mi jót főzött, Margitka?

– Csak egy kis köröm, Krémer úr, ehhez jutottunk most hozzá. Megkínálhatom magukat?

– Mátyás! – sziszegte Katica néni figyelmeztetően. – Csak, mert háború van, ne felejtsd el, hogy… – gyorsan ránk pillantott -, hogy CUKORBETEG vagy…

– Katicám, engem nem érdekel, én most eszem Margitka főztjéből, a többit meg majd elrendezem odafenn! – mondta indulatosan Krémer úr, és már le is ült az asztalhoz. A kalapját most is a fején hagyta, és én csodálkozva néztem, hogy apám nem szól érte, pedig nekünk sosem engedte, hogy sapkában együnk. Végülis – gondoltam – övé az egész ház, azt csinálhat, amit akar… Ha felnőtt leszek, és saját házam lesz, én is biztosan sok mindent megtehetek majd, amit most még nem.

3.

Minden hónapban egyszer anyám meglátogatta Krémeréket a Thököly úti lakásukon két nagy kosár gyümölccsel. Az volt az egyezség, hogy maradhatunk a villában, ha rendben tartjuk, és ha mindig viszünk nekik abból, ami a birtokon terem. Azon a nyáron rengeteg volt a barack, így főleg azt vittünk, de nyári alma is volt, és őszre nagyon szép termés ígérkezett szilvából. Valamelyikünk mindig elkísérte anyámat, ezúttal én voltam négyünk közül a soros.

Anyám jól kitanított, hogy a háziak udvarias megszólítása nem néni és bácsi, hanem Őnagysága és Úr, és hogy mindig hangosan és érthetően válaszoljak, ha kérdeznek, de sose fárasszam őket azzal, hogy én is kérdezősködöm. Anyám is hasonlóképpen tett, bár Krémerék tőle sokkal többet kérdeztek, mint tőlem. Ezeket a beszélgetéseket mindig nagyon untam, de udvariasságból igyekeztem követni. Általában neveket soroltak végtelenül hosszan. Néhányat közülük én is felismertem, olyankor próbáltam értelmesebb arcot vágni, de legtöbbször csak bámészkodtam a lakásban.

Ez alkalommal Krémer úr nem volt otthon, bizonyára üzleti ügyeket intézett valahol. Amikor helyet foglaltunk a  süppedős fotelekben a szalonban, Katica őnagysága kivett egy csodaszép porcelán bonbontartót a tálalószekrényből, és felém nyújtotta.

– Vegyél bátran!

Fényes, piros málnacukrok voltak benne, de rengeteg, színültig volt az egész. Izgatottan remegő kézzel kivettem egyet, udvariasan megköszöntem, és ahogy a számba tettem, hihetetlen boldogság töltött el. Akkor már nagyon rég nem ettem édességet, szinte el is felejtettem, milyen az. Katica őnagysága rám mosolygott, a dohányzóasztalra tette a cukrostálat, és anyám felé fordult.

Ilyenkor következett az unalmas társalgós rész, de most nem hallottam, anyám és Katica őnagysága miről beszélgetnek. Csak a bonboniert bámultam az asztalon a cukorkákkal. Nem gondoltam volna, hogy létezhet ennyi málnacukor a világon. Még éreztem a számban annak az egynek az ízét, aminek a felét meggondolatlanul egyben lenyeltem ahelyett, hogy hosszan tartogattam volna a nyelvemen. Ha egy darab ennyire édes, milyen elképzelhetetlenül finom lehet több, egyszerre?! Katica őnagyságára néztem, de ő valószínűleg teljesen megfeledkezett arról, hogy ott vagyok, annyira belemerült anyámmal a beszélgetésbe. És akkor hirtelen eszembe jutott valami. Lehet, hogy azért kívánom annyira a cukrot, mert én is cukorbeteg vagyok, mint Krémer úr? Biztosan azért tart ennyit itthon, hogy nehogy rosszul legyen!

Akárhogy is, muszáj volt még egyet ennem. Csak a pillanatra vártam, amikor biztosan senki nem figyel rám. Egyre közelebb araszoltam a dohányzóasztalhoz, míg végül ott álltam már egészen mellette. Olyan volt, mintha láthatatlan lennék. Kinyújtottam a kezem, aztán villámgyorsan belemarkoltam a bonbontartóba, és az öklömet a zsebembe gyűrtem. Lángoló arccal néztem fel, de anyámék még mindig beszélgettek.

A következő tz perc maga volt az örökkévalóság. Tudtam, hogy nem vehetek a számba a cukrokból, mert azonnal kiderülne, mit tettem. Meg kellett várnom, amíg biztonságos helyre érek, távol a felnőttektől. Próbáltam kitapogatni, hány szemet sikerült zsákmányolnom, de hiába morzsolgattam az ujjaim között, tenyerem melegétől a cukorkák egyetlen tömbbé álltak össze, képtelenség volt kivenni, mennyi is van a zsebemben.

Anyám végre búcsúzkodni kezdett, megkönnyebbülten gondoltam rá, hogy már csak néhány perc, és megszabadulok innen. Katica őnagysága megsimogatta a fejemet, mondta, hogy legyek jó kislány, én mosolyogtam, és közben arra gondoltam, hogyan fogom a testvéreim elől eldugni otthon a cukrokat, hogy egyedül ehessem meg az egészet.

A lépcsőházban anyám felém fordult, hogy odaadja a már üres gyümölcsöskosarat, mindig én szoktam hozni visszafelé. Most hirtelen elsápadt:

– Mi történt a ruháddal?

Lenéztem, és úgy éreztem, megáll a szívverésem. A kis vajszínű nyári ruhámon, ott, ahol a zsebe volt, hatalmas, piros folt éktelenkedett. Először arra gondoltam, hogy biztosan vér, aztán hirtelen rájöttem, mi történhetett – de addigra anyám keze már a zsebemben volt, és feszegette ki a beleragadt szövetből az olvadt, piros cukormasszát.

– Te kínálás nélkül vettél a cukorból? Hogy merted?! Hogy mertél LOPNI?!

Sweet_Raspberry_Candy