Methuselah

Izraeli kutatók a napokban bejelentették: sikerült egy négy évtizeddel
ezelőtt Maszadában felfedezett kétezer éves datolya magot kicsíráztatni –
jelentette a Jerusalem Post. A már régen kihalt „júdeai datolyaként” ismert
növény termését az ókorban számos betegség gyógyítására használták. Ez a legrégibb mag a világon, amelyet sikerült életre kelteni. Ennek megfelelően nevezték el Matuzsálemnek. Egy egészséges, életképes pálmafa palántája nőtt ki belőle – amelynek azonban sokkal hosszabbak a levelei, mint a mi időnkben ismert pálmafáknak. 

(2008)

Már nem alszik, de nincs is teljesen ébren. Még nem nyitja ki a szemét, várja, hogy megérkezzen a sok kis fájdalom, amelyek teste öntudatra ébredését jelzik. A teljes szabadság néhány pillanata ez. Aztán már érzi a vállában a tompa nyomást, a derekában az apró kattanásokat, és az alig észrevehető, de mégis folyton jelen lévő vibrálást a bal halántéka táján. Minden megvan, az álmából egy furcsa kis feszültség maradt csak, de az is hamarosan eloszlik. Új nap kezdődik.

***

Próbál visszaemlékezni, mit is álmodott az éjjel. Már régóta nem látott olyan álmot, ami üzenetet hordozott. Most már máson van az álmodás sora. Ha ugyan van még az Úrnak üzennivalója. Ugyanazon az útvonalon halad minden reggel, és ahogy a megszentelt kőhöz ér, ima közben végiglát a völgy teljes hosszán. Ezen a földön áldás van. Áldás és átok. Jól tudja, hisz mindkettőt ő hozta rá. Azt rebesgetik, hogy a béke csak addig tart, amíg ő itt van. De nem ezért nevezik Erőszakosnak. Sokkal inkább amiatt, ahogyan ragaszkodni tud a dolgokhoz. A hajnali séta a kőig, aztán az ösvény a ligetig, a datolyafák, amelyeket ő ültetett évtizedekkel, vagy talán századokkal ezelőtt. Az élethez ugyanígy ragaszkodik, és furcsa mód minél többet oszt szét belőle, annál több jut neki magának is. Így lehetséges, hogy több száz esztendeje koptatja már ugyanazokat a sziklákat, miközben családja egyre gyarapszik. Ameddig a szem ellát, az ő sátraik és jószágaik borítják a hegyoldalt.

Összehúzott szemmel pásztázza a tájat, szinte érzi, ahogy az egyre élesedő fény végigkarcolja sötét szemének felszínét. Aztán egy apró pontot lát közeledni, talán a fény játéka a szembogarában, talán valóban ott van. Egyre nagyobb, lassan emberi alakot ölt, egy fehér szakállú, barázdált arcú ember alakját. A fia az, Lamekh, az Erős, aki szokásához híven még oda sem ér, már belekezd mondanivalójába, így ő csak következtetni tud arra, mik lehettek az első mondatok.

– … és összekötöztem a lábait. Ahogyan felemeltem, egy madár jelent meg az égen lassan körözve. Nem törődtem vele, a keselyűk gyakran látogatják az áldozati helyet, tudják, hogy akadhat ott számukra csont vagy húscafat a hamvak között. De amikor elkezdtem az imát, a madár hirtelen lecsapott, kiragadta a kezemből a bárányt, és egy pillanat múlva már sehol sem volt. Az sem láttam, hogy az ég felé szárnyalt követhetetlen magasra, vagy a föld nyelte el. Menny vagy pokol küldötte, de bizonyosan nem közönséges madár volt.

Az utolsó szavaknál már ott áll előtte, lihegve és ziláltan hadar, mély hangja elvékonyodik az izgalomtól.

– Egy biztos: többet oda én vissza nem megyek. Még a végén engem is elragad valami.

Erre már ő is kénytelen elmosolyodni.

– Ugyan már, mi ragadna el éppen téged?

– Én nem tudom, atyám, de bármi megtörténhet. Észrevetted, hogyan változik mostanában minden? Én mondom, még a szél is másféle illatot hoz reggelenként, mint azelőtt!

Ő csak a fejét csóválja.

– Nincsenek válaszaim, Lámekh. Talán még kérdéseim sincsenek.

Lámekh kutatóan néz rá. Ő megvonja a vállát.

– Ha az Úrnak kell valami tőlem, majd jön és elveszi. Így is eleget vett már el. Csak az életemet hagyta meg mindig.

***

Maga is meglepődik rajta, mennyire nem érintik meg a hírek. Pedig szokatlan dolgokról szólnak. Vadállatokról, amik bemerészkednek a sátrak közé, és gyerekeket rabolnak el. Fosztogatásokról. Egymás ellen forduló testvérekről. Barátokról, akik nem bíznak többé egymásban. Talán tudja is, miért történik mindez. Mégis egyre többször fordul elő, hogy hallgat, és nem akarja meggyőzni már a másikat. Most is csak nézi, ahogy az unokája belelovalja magát a beszédbe. A szemöldöke ívét figyeli közben, hogy az mennyire hasonlít a sajátjára. De Noah épp arról beszél, amiben különböznek. Félelmekről.

– Mi történt az emberekkel? Nem lehet már bízni senkiben. És ezek az álmok is… minden éjjel hatalmas viharról, kiáradó folyókról, a vízen sodródó tetemekről álmodom, és nem tudom, hogy ez üzenet-e, vagy csak a saját félelmeim. Nem volt eső már hetek óta.

– Ez nem az én dolgom. Mit vársz tőlem? Nincs már sok erő bennem. A magokat elvetettem, nemzetség sarjadt belőlük, erős, sudár és enyhülést hozó, mint a datolyafáim. Nem tudom, mi egyebet tehetnék még.

– Datolyák… – horkan fel türelmetlenül Noah – Sosem értettem, miért vesződsz velük. A szőlő a leghasznosabb növény, jó bor készülhet belőle, a gyümölcse és a levele is ehető, a kiszáradt gyökérből pedig faragni lehet. A datolya csak ritkán terem, és azon kívül nem jó semmire.

– A magja úszik a vízen – feleli ő halkan, inkább csak magának.

– Nincs mit szépíteni: féltem a családomat, a jószágaimat, az életemet: mindent, ami fontos nekem. És ha te nem tudsz megnyugtató választ adni, akkor itt az ideje, hogy a saját kezembe vegyem a sorsunkat. Nem érzem többé biztonságban magam a sátrak között. Erős házat akarok, fából, ahová nem sétálhat be csak úgy bárki, és ami menedéket nyújthat mindannyiunknak. Ha elkészül, számodra is lesz benne hely. Vigasztalónak neveztetek el, amikor világra jöttem: ez lesz hát az én vigaszom, amit nyújtani tudok.

– Szőlőből nem lehet házat építeni, hozatnod kell fát, itt nics annyi, amennyi neked kell.

– Azt gondoltam, ellenzed majd… Mindenki bolondnak tart érte, Naamah egyenesen kijelentette, hogy ő be nem költözik egy fából épült viskóba.

– Szerintem azt teszed, amit tenned kell. Akkor is, ha mindenki ellenzi. Akkor is, ha te magad sem szeretnéd. Mert nem tehetsz másképp. Nagyon fiatal vagy még és éretlen, ha azt gondolod, hogy a döntéseid a sajátjaid. És majd arra is rájössz, hogy ez mekkora szerencse. Mindig lesz, aki választ helyetted.

***

Ezen a reggelen minden olyan homályos az eső miatt. A kőtől végignézve a völgyön épp csak, hogy látszik a sátrak teteje, köztük kimagaslik Noah háza, körülötte a szőlőtőkéket csak sejteni lehet. Lassan, egyensúlyozva indul lefelé, lába alatt kis patakokban szalad a víz. Néha megáll, hogy lenézzen, olyan gyorsan változik ezekben a hónapokban a táj, hogy nincs ideje sem megszokni, hiába keresi a szeme ugyanazt a képet, mint az elmúlt néhány száz évben.

A támadás váratlanul éri, de nem lepődik meg, és meg sem próbálja védeni magát. Nincs mi elől. Kicsit meg is könnyebbül, hogy végre valóban megtörténik, nem kell már találgatnia, milyen lesz majd, itt van, csak figyelnie kell, hogy ne mulassza el egyetlen percét sem. Nem is látja, ki az, aki ütött, ahogy megcsúszik a vizes kövön, a leveleket látja a feje fölött, először kicsit homályosan a fájdalomtól, aztán újra tisztán. Feltápászkodik, egy fának támasztja a hátát, hallgatja, ahogy az átázott levelek összesúrlódnak a feje fölött. Csak ne lenne ennyire fáradt… Lámekhre gondol, Noah-ra, és mindazokra, akik válaszokat várnak tőle. Sosem volt még ennyire közel ahhoz, hogy minden kérdésre meg tudjon felelni. De ahogy a válasz megvan, a kérdés is értelmét veszti, nem fogja senki feltenni többé. Egy mélyedést figyel a sziklán, ahogyan lassan megtelik vízzel. Az eső csak szakad, elmos mindent, ami addig fontos volt, már nincs semmi, amihez érdemes lenne ragaszkodnia. És itt az ismerős érzés, amikor ébren van, de a megszokott kis fájdalmak nincsenek sehol: a teljes szabadság néhány pillanata.