Évike és az időgép

S. és én meghívást kaptunk, hogy egy rendezvény keretében mutassuk be az argentin népköltészet főbb vonásait (ez elsőre talán meglepően hangzik, de van rá magyarázat: S. ugyanis Argentinában született, és irodalomtörténetből van diplomája).  Nekem eredetileg nem sok közöm van a témához, de az S. által választott versek között szerepelt két olyan, aminek nincs magyar fordítása, így elvállaltam, hogy lefordítom, és fel is olvasom majd a közönségnek a magyar változatot. Nagyon örültem a lehetőségnek, egészen addig, amíg neki nem álltam a munkának, és szembe nem találtam magam az első vers legelső szavával.

A vers  címe, és többször visszatérő kulcsszava  tulajdonképpen egy szójáték: az “év” (año) szóból képzett, nem létező kifejezés, ami arra utal, hogy a szerző fájdalma annyira régi és mély, hogy szinte őnálló életre kelt, és saját nevet is kapott. Egy olyan szót kellett tehát találnom, ami nincs még a magyar nyelvben, kicsit régies hangzású, tükrözi a fájdalom mélységét és intenzitását, és benne van, hogy “év”.

Általában szeretem a kihívásokat, de ez most feladta a leckét. Kevés idegesítőbb dolog van, mint amikor valami makacsul besfészkeli magát az ember agyába, és bármi egyéb érelmes gondolatot blokkol. Ez történt velem is: a vers napokig “Évike” munkacímen futott a fejemben, és képtelen voltam más megoldást találni. Volt egy pillanat, mikor meg is jelent egy copfos, fagyizó kislány képe, aki folyékonyan káromkodik spanyolul… Ennél a pontnál leültem, és nekiálltam összeszedni az összes létező főnévképzőt, és egyenként végigpróbálgatni, melyik működhet. Némelyik egyszerűen csak borzasztóan hangzott. mint az “évmény” (esetleg, hogy még szebb legyen: “évmány”). A legbizarrabb talán az “évettyű” volt. Ez nem lehet más, mint egy búgócsiga, amit, ha megpörgetünk, időgépként működve évtizedeket repít előre… Gondolkozás közben éreztem, hogy én is egyre távolabb kerülök a költemény eredeti mondanivalójától.

Aztán, amikor már ott tartottam, hogy az egészet hagyom a fenébe, és a vers eredeti példányát csíkokra vágva megetetem az óriáscsigáimmal, egy este félálomban megérkezett a megoldás. Hogy mi, azt most nem árulom el: majd megmutatom az egész verset, ha túl leszünk a nyilvános felolvasáson.

time-machine-295906_960_720

Advertisements

Hanami

Szégyen vagy nem: megélhetési pályázó vagyok. Olyankor szoktam csak írásokat küldeni valahova, ha abból hasznot remélhetek: pénzt, további lehetőségeket vagy kapcsolatokat. Azért néha akad egy-egy kivétel, mikor valamihez csak simán kedvem támad. Így voltam tavaly egy haiku-pályázattal, ami furcsa módon elindított bennem végre valamit, amit addig nem tudtam, hogyan közelítsek meg: ők nem tudják, de akkor kezdtem el végre az apámról írni, hat év után (itt megtaláljátok) . Talán emiatt, vagy talán azért, mert annyira kedves volt az egész, idén is eszembe jutott, hogy rákeressek, hátha megint kiírják a pályázatot. Két héttel ezelőtt rá is bukkantam a hirdetésre, és – mondjátok, hogy nem a sors keze – az idei megadott téma, amiben verset kellett beküldeni, a kutya volt. Aki egy kicsit is ismer, az tudja, mennyire fontos szerepet töltenek be az életemben a kutyák, ezért nem is volt kérdés, hogy idén is küldök verset, még ha nem is lehet semmi nagy értékű dolgot nyerni, egyszerűen csak a móka kedvéért. Az eredményhirdetés egy egész napos rendezvény, a II. Magyar Haiku Nap keretében volt múlt szombaton, és mivel épp szabad is voltam aznap, örömmel mentem el.

Voltatok már a Hopp Ferenc múzeum kertjében? És tavasszal, amikor egyszerre virágzik a magnólia és a cseresznye? Ha most elindultok, talán még láttok belőle egy kicsit, csodaszép, és tökéletes környezet haikut olvasni vagy hallgatni. És azt tudtátok, hogy minden haikut kétszer szoktak felolvasni? Egyszer, hogy megérkezzen hozzád, és még egyszer, hogy át tudd érezni, mit is jelentenek a szavak. A nap folyamán maratoni haiku-felolvasás zajlott, bárki odaülhetett hallgatni. Az egész nagyon kedves, egyszerű és magától értetődő volt, verseket szerető emberek találkoztak és örültek annak, hogy van bennük valami közös. Nagyon más volt persze, mint a komoly irodalmi estek és könyvbemutatók, de valahogy sokkal emberközelibb, igazibb, tényleg a versekről szólt ez a nap és semmi másról.

Volt egy időszak, amikor a haiku hihetetlen nagy divat volt, mindenki azt hitte, hogy könnyű megírni, mert rövid és nem rímel, és ezerszámra jelentek meg a rosszabbnál rosszabb művek. Szerencsére ez mára lecsengett, már nem annyira menő elvont haikut írni, így újra lehet jókat találni anélkül, hogy rengeteg rossz között legyen muszáj keresgélni. Nem vagyok megszállott rajongója a műfajnak, de jó néha olyan verset olvasni, ami olyan pici és tiszta, mint egy vízcsepp, és valami nagyon finom egyensúly van benne.

Ja, igen, a pályázat. Harmadik lettem profi kategóriában, a verset most nem mutatom meg, mert a Magyar-Japán Baráti Társaság lapja, a Kizuna le fogja közölni júniusban, legyen az övék az első publikáció 🙂 De köszönöm nekik ezt a napot, és ha jövőre is lesz Haiku Nap, akkor biztosan ott leszek!

Utolsó

Utolsó – ez a szombat estém mottója. A történet ott kezdődött, hogy későn kapcsoltam kicsit, és mire rájöttem, hogy most lesz a Holmi folyóirat 25. születésnapja és egyben búcsúja a Radnótiban, addigra már minden jegy elfogyott. 5 nappal a rendezvény előtt sikerült kisírnom még egy pótszéket. Mint az átvételnél kiderült, az utolsót. Azt már a széket megtalálva fedeztem fel, hogy sikerült Európa talán legmagasabb zeneszerzője mögé jegyet váltanom, akinek ráadásul rengeteg, szanaszét álló göndör haja is van. Szerencsére érdeklődve előredőlt.

Van valami egészen abszurd abban, hogy egy ezerforintos jegyért az ember egy olyan irodalmi esten vehet részt, ahol az ország kulturális életének legjava olvas fel a műveiből, ahol a színpad sarkában álló kis pianinón Kocsis Zoltán Schumannt játszik, és ahol át kell furakodni két korábbi miniszter között, ha az ember ki szeretne jutni a mosdóba. Ez az esemény biztosan egyike lesz azoknak, amikről később majd elmesélhetem, hogy ott voltam, a nálam sokkal fiatalabbak meg majd irigykedve hallgatják, hogy itt hallottam AZT a Spiró-novellát élőben a szerzőtől, és itt írta AZ a költő a jegyem hátuljára az e-mailcímét. A színpadon elhangzott a kérdés, hogy mi lesz ezután, és a válasz az volt, hogy majd a fiatalok. Gyorsan körülnéztem, hol a következő generáció, és a zsúfolásig telt színházteremben alig 4-5 ötven alatti arcot sikerült felfedeznem. Persze, vannak fiatalok. Valahol otthon. Mind egyedül. A kérdés csak az, hogy jó-e nekik így, vagy várják, hogy valaki felkeresse őket… Nekem például nem sok kedvem van semmilyen közösséghez csatlakozni. Amilyen jó lehet egy szellemi műhely, annyira meg is köt, és nem tudom, megéri-e ilyen áron. Pillanatnyilag az is nagy dolog, ha hagynak nyugodtan dolgozni.

Nagyon fáj a szívem a Holmiért. Ugyanakkor azt gondolom, hogy így kell lezárni valamit. Dicsősége teljében, barátokkal közösen emlékezve, sokak szívében ürességet hagyva. Kár lett volna, ha változik a lap arculata. Kár lett volna, ha emiatt olvasóközönséget vált. Rossz lenne más neveket olvasni az impresszumban. Lezárult egy időszak, az biztos… de csodálatos időszak, és méltósággal zárult le. Ennél többet senki sem kívánhat, aki résztvevője volt.

A szünetben limitált példányszámban megvásárolható volt a folyóirat legutóbbi száma, ami hivatalosan csak néhány napon belül kerül forgalomba. Persze jól elbeszélgettem-bámészkodtam az időt, így egy már elég rendesen kígyózó sor végére álltam be, hogy vegyek egyet. Mire sorra kerültem, egyetlen példány volt már csak. Az utolsó… most it van az asztalomon.

1486744_900779899932271_4837168406481030109_n