“Ennyi kell csak, hogy máshogy nézzünk egymásra”

(Részlet a Nem tudom, hogyan kell másnak lenni című könyvből. Megrendelhető itt )

Egy játszótéren ülünk le beszélgetni, a helyet ő választotta, itt érzi jól magát. Nyári szünet van, mégis szívesen találkozik velem, pedig azt hittem, ilyenkor nem akar tanárt látni.  Mesél a környékről, elmondja, hogy itt mindennek története van. Aztán hirtelen rám néz, és megkérdezi:

– Szereted a régi épületeket? Mert akkor mutatok neked egy helyet… nincs messze…

Megígértetem vele, hogy végzünk fél kettőig, megesküszik, én nem hiszem el, ő tudja, mit gondolok, de azért komolyan megegyezünk. Aztán nekivágunk. Siet, hiszen megígérte, nehezen tartom vele a lépést. Sokkal magasabb, mint én, és persze feleannyi idős – így könnyű rohanni. A korláton is gond nélkül átugrik, én egyszer visszahuppanok, csak másodszorra sikerül átvergődnöm. Kicsit aggódom, hogy ennyi volt az osztályfőnöki tekintélyemnek, annyira nem méltóságteljes egy másfél méter magas akadályon billegni másodpercekig, de nem szól egy szót sem szerencsére. Sőt, a kerítésen lévő luknál már udvariasan széthajtogatja a kiálló drótokat, hogy kényelmesebben mászhassak be. Egy kapucnis pulcsis lovag.

Ahogy belépünk az épületbe, azonnal megszűnök azon filozofálni, mennyi hülyeségre tudnak rávenni a diákjaim. Hatalmas csarnokban állunk. Középen szerelőaknák, az oszlopok között üvegszilánkok és betontörmelék, valahol nagyon magasan felettünk a tető üvegtáblákból áll. Óriási az egész, gyönyörű és félelmetes, és hirtelen én is tizenéves kölyök leszek: mindent meg akarok érinteni,  legszívesebben felmásznék a tetőre, hogy lássam onnan fentről is a Dunát, köveket rugdosok a padlón tátongó résekbe, varázslatos az egész. Megszédülve keringek az oszlopok között, ő pedig büszkén vezet körbe, mintha az egész hely az övé lenne.

– Megmutatom a hűtőmedencét is! Itt hűtötték le a kész alkatrészeket. Tudod, ez egy hajógyár volt régen.  Lemértük a múltkor, tíz méter mély!

A medence tényleg mélynek látszik, esővízzel van tele.  Feldereng benne egy komplett szekrény és egy felállított létra. Nem szeretnék arra gondolni, mi minden lehet még ott.

A következő terem talán öltöző lehetett, a padlón ruhák és cipők. Úgy érzem magam, mint egy atomtámadás utolsó túlélője, kísérteties az egész.

– Nagyon para, ugye? Olyan, mintha még mindig itt lennének valahol!

Tényleg olyan.

– Az ilyen helyeken az a legfontosabb, hogy amikor felfedezed, nem szabad nagyon megváltoztatnod, hogy akik utánad jönnek ide, ugyanezt láthassák. Jó, betörtem pár ablakot, meg graffitiztem a falakra, de a lényeg így is ugyanaz.

Az eszem megáll, egy etikus betörő!

-Gyere, az irodák a legjobbak!

Egy másik épületbe lépünk. Sok kis szoba, bokáig gázolunk a mindent elborító papírokban. Találomra felkapok néhányat. Szerződések, fejléces papíron beszámolók, a legrégebbiek a hetvenes évekből, az utolsók a kilencvenesekből.  Rengeteg számlatömb. Versenyezni kezdünk, ki talál nagyobb összegű nyugtákat. Csillogó szemmel túrunk könyékig a papírokba, most tényleg egyidősek vagyunk. Ő nyer millió fölötti ősszeggel.

Húsz perccel és némi kerítésmászással (egyre jobb vagyok) később megint az utcán vagyunk. A nagymamája hívja, hogy hova tűnt. Félénken rám néz.

– Haza tudsz vinni kocsival?

Hirtelen megint felnőtt vagyok, hazaviszem. Elbúcsúzunk, aztán csak vigyorgok a kocsiban ülve. Hát ennyi kell csak, hogy máshogy nézzünk egymásra.  Nem tanár és rossz gyerek – csak simán emberek.