Lapzárta

Már megint itt a tizennegyedike, és már megint csak félig vagyok kész azzal, amit holnap szeretnék leadni…  persze holnapig még rengeteg idő van. Nem tudom, mások hogy csinálják, én mindig hadilábon állok a határidőkkel. Az utolsó pillanatban aztán mindig megtörténik a csoda, a szorongáson felülkerekedik a lendület, és a cikkek valahogy megírják magukat. Sokszor érzem úgy, hogy csak közvetett szerepem van benne…

A holnapra HOLTBIZTOSAN elkészülő két cikk a következő havi Menedzser Praxisban fog megjelenni pedagógiai témájúak. Az egyik arról szól, hogy milyen gyakorlati következményei vannak a közoktatásban a tanköteles korhatár leszállításának. A másik egy húszéves srác története, egy vele készített interjú alapján (persze névtelenül és úgy, hogy ne lehessenazonosítani. de nem is az az érdekes, hogy ki ő, hanem hogy mit mond).  Ebből mutatok egy kicsit, azoknak ajánlva, akik szerint életútinterjút száz évesnél fiatalabbakkal, vagy olyanokkal, akik nem éltek át három világháborút, nem érdemes készíteni, mert úgysem jön ki belőle semmi… 

“Ezt már pszichológussal átrágtam: nekem több énem van. Ugye gyermekkorból adódóan is van, meg ez így követ engem, míg vagyok, szerintem egész életem végéig. Három énem van. Van a normális, a másik kettő meg általában piásan jön elő. Van egy agresszív vadállat, az az énem, amikor tényleg mindenkibe, fűbe-fába belekötök, az agresszív, meg van egy ilyen megkeseredett, szenvedő, nem tudom, hogy mondjam… ez az az énem, amikor tényleg ez az öngyilkosság is rajtam van, ez azzal kötődik össze. Mintha nem is én lennék. Teljesen más ember, teljesen más karakter.

Van, akinek sokkal könnyebb az élete, de én már ezt nem cserélném el.  Van akire mondjuk irigykedem ilyen téren, hogy azért jó lenne az is, tehát kicsit megfontolva az életet lehet, hogy jobb lett volna az nekem is, de akkor nem tapasztaltam volna meg ennyi mindent. Ami meg nem lenne jó.  Én örülök azért valamilyen szinten, hogy ezt az életet kaptam, mert tapasztaltabb lettem, és így azért tudom, hogy mi a helyzet”.

Szabó Magda: Liber Mortis

Azon kevesek közé tartozom, akik nem  szeretik Szabó Magdát. Van egy könyve, amit nagyon, az Ókút. A többivel úgy vagyok, hogy majdnem, de mégsem… De mindig újra megpróbálom, mert vannak olyan mondatai, amikért érdemes. Most volt egy olyan időszakom, amikor nagyon sokat tömegközlekedtem, ezért egy jó vastag könyvet akartam venni, de olyat, ami miatt nem felejtem magam a metrón a végállomásig. Ebből a szempontból jó választás volt: több, mint hatszáz oldal, és nem lehet egyhuzamban olvasni, tíz-tizenöt oldal egyszerre pont elég belőle.

Nagyon tudatosan írt napló, az író nyilvánvalóan számított rá, hogy egyszer kiadásra kerül. És nagyon személyes is, időnként már-már zavarba ejtően az. Néha jobb csak elképzelni, milyen lehet valaki otthon a négy fal között, és nem pontosan tudni. Nem érdekel, mennyi pénz van valakinek a bankszámláján, hogy mikor húzza át az ágyat vagy mikor eteti meg a macskát. Még akkor sem, ha híres. Jobban érdekel, hogyan látja azt a világot, a nyolcvanas évek világát, amit én is megtapasztaltam, milyen volt neki ugyanaz a tél, ugyanaz a film, ugyanaz a politikai esemény, amit akkor én (talán kínos bevallani, de: gyerekfejjel) megéltem valahogy. Az is érdekel, hogy miközben valamit írt vagy szerkesztett, mi mindent használt fel, gondolt végig, mérlegelt és adott fel azért, hogy valami megszülethessen. A Liber Mortis erről is szól, és ez volt az, ami miatt végigolvastam. A nagy része azonban egy gyászmunka végigkísérése, amiről csak annyit tudtam kicsit megkönnyebbülve megállapítani: én sem tudok a magaméval mit kezdeni, de úgy látszik, más sem csinálja jobban.

Azért ez egy Szabó Magda-könyv, ami azt jelenti, hogy vannak benne mondatok, amikre felkaptam a fejem.

Mert szépek:

“Most fürödtem, kezdődjék a mások ünnepe a testem illatával”

Mert pontosak:

“Mikor esett ki végleg a hit a zsebemből, mint egy mogyoró, nem tudom, 44 nyarán, az bizonyos, hogy akkor kezdődött. Később, a mégis boldog pillanatokban volt úgy, hogy összetévesztettem a magam élete boldogságát Istennel”

Mert olyanok, mintha mindig ismertem volna őket:

“Most mint legyező nyílik ki előttem a múlt”

“Olyan esztelen kötöttséggel vagyok Rád madzagolva, mint kisfiúra a kesztyű”

“Úgy szeretlek, hogy nem maradt semmim a földön, atombomba nem pusztít így, ahogy Te pusztítottál”

“Élsz, látom a szemed színét, élsz, mert így határoztam. Ma ez, hogy a döntés, vállallak-e holtodban is élőnek, ez szabja meg a dolgokat, nem a halál”

De az biztos, hogy még mindig nem szeretném, ha a halálom után kiadnák a naplómat.